„A sokaság pedig csodálkozott, amikor látta, hogy a némák beszélnek, a nyomorékok egészségesek lesznek, a bénák járnak, a vakok pedig látnak, és dicsőítette Izráel Istenét.” (31.)
Abba biztos nem mennék bele, hogyan lesz a Molnár Évából Bánfaly Éva és hogy ez utóbbinak az anagrammája a Vavyan Fable, de aki nem tudta volna, annak íme a mai meglepi: a híres regény író magyar, méghozzá az a kemény ötvenhatos fajta. Nem a kedvencem, de tagadhatatlan, hogy vannak igazán jó vonalvezetésű krimijei. A címben szereplő „kriplikommandó” nem ilyen. Korai, kusza, nem tart sehonnan sehová, és olyan erős benne a nyolcvanas évek lenyomata, hogy minden lapján érzem az amúgy meg sem történt rendszerváltást. A Jézus Krisztust „megtámadó” kriplikommandó története egyáltalán nem kusza, a vonalvezetés egyértelmű, a katarzis tökéletes és nincs benne a rendszerváltás dilemmája. Mármint a „meg nem történés” szomorú és egyértelmű valósága. Jézus Krisztus amikor látja a kripliket (tudom ez most félreérthető a szuper és hiperérzékeny olvasóknak, de javaslom az angol cripple vagy a német krüppel szavak értelmezését) akkor Isten mélyen együttérző szeretete válik nyilvánvalóvá és megtörténik a csoda: a nyomor szűnik és élet fakad ott, ahol eddig a részleges halál volt az úr, mozdulat indul ott, ahol eddig a betegség bénító ereje állított meg mindent, növekedés van és nem sorvadás. Isten ilyen. Krisztus ilyen. A sokaság pedig csodálkozik, mert ez az egész túlmutat az akkori vallási és világi törekvéseken. Napjaink nagy világi és egyházi próbálkozásai néha kicsit másképpen működnek, nem sok semmi önmagán túlmutató van bennük. A némák hallanak, a bénák beszélnek, a vakok járnak és senki sem csodálkozik semmin és senki sem dicsőít senkit. Nincs is miért. De, ahol Krisztus gyógyító szeretete jut érvényre, ott mindenki azt kapja, amire igazán szüksége van. Erre pedig csak az Isten képes, és ezért lehet csodálkozni és csak Őt lehet és kell dicsőíteni.
