„… mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.” (19.)
Megígérem, hogy ebben az évben nem lesz több latin mondás, de mint mindig, most is a legjobb maradt a végére. Persze ehhez is van egy „fedősztori”, ami elég hitelesnek tűnik, tekintve, hogy Titus Lívius is megemlékezik róla „A város alapítása” című munkájában. (Ha bármi ebből ködös lenne, akkor legyen annyi elég, hogy ez a Lívius egy történész csóka volt, aki leírta Róma történelmét.) A Vae victis annyit jelent, hogy „Jaj a legyőzötteknek!”, egy Rómát elfoglaló gall (tudod Asterix és Obelix :), látod, megy ez a történelem) vezér mondta ezt, miután megállapodtak a még életben maradt rómaiak váltságdíjában, aminek fejében a gallok elengedték volna őket. Amikor lemérték a kialkudott 1000 font aranyat, akkor derült ki, hogy a gallok hamis súllyal mértek, s amikor ezt a rómaiak szóvá tették, akkor hangzik el a mondás, ami nagyjából annyit jelent, hogy a legyőzöttek nem diktálnak, nem követelnek, nincsenek jogaik sem lehetőségeik, mert teljes egészében annak a kezében vannak, aki legyőzte őket. Vae victis, azaz „Jaj a legyőzötteknek!”, mert mindenki annak lesz a rabja, ami legyőzte, s onnantól kezdve már az diktál, aki legyőzte őt. Sajnos a tapasztalatom az, hogy bármi is győz le téged, ott a mondás mindig ugyanaz marad, jaj neked és jaj nekem, mert ezek a győzedelmeskedők, nem könyörülnek, nem kímélnek hanem teljesen bedarálnak. Tök mindegy, hogy drog, pia, pornó, féktelen vágyak, mohóság, munkamánia, depresszió, játékszenvedély, annak leszel a rabja, ami legyőzött téged. Lehet, hogy csak egy csata, s már abban győzelmet aratnak feletted, lehet egy hosszú hadjárat eredménye, de ha legyőznek, akkor rab leszel. Annak a rabja, ami, vagy aki legyőzött. Egyetlen egy olyan lehetőséget ismerek, amikor a legyőzéssel nem rabság, hanem szabadság jár, de csak azért, mert a legyőzőnk szabadon akar engedni minket. Ahogyan egy régi himnuszban énekeljük: „A bűn szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad!”
