„Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének.” (16.)
Szeretem a meséket, talán azért, mert édesanyánk rengeteget mesélt vagy olvasott nekünk, aztán pedig engedte, hogy mi is olvassunk, szinte faljuk a meséket. Persze megvolt annak a sorrendje, hogy melyik mesét vehettük kézbe, hiszen a könnyebb és érthetőbb mesékkel kezdtük, majd egyre mélyebbre és mélyebbre ástuk magunkat ezekben a rejtélyes világokban. Talán a népmeséket szerettem a legjobban, a kedvencem volt A tollas kígyó fiai, amiben dél-amerikai népmesék voltak. Aztán mentünk tovább a különböző regékre, mondákra, regényekre, s a felnőtteknek szóló mesék éppen úgy lenyűgöztek minket, mint a régi gyermekmesék. Mégis, voltak olyan történetek, amiket sohasem tettünk bele a mese kategóriába, pedig a nyelvi vagy a képi eszközei a történetnek akár mesések is lehettek volna, de mégsem jutott eszünkbe, hogy ne higgyük el minden szavát ezeknek. Ezek voltak azok a történetek, amiket a Bibliában olvastunk, vagy onnan meséltek nekünk. Kicsik és nagyok harca, szerelmek, csaták, sokszor szinte félelmetes dolgok, s mi mégis tudtuk, hogy ezek nem kitalált mesék, hanem annál sokkal többek. Gyerekként nem azért gondoltuk ezt, mert tudtuk volna mit is jelent az Isten Igéje, vagy értettük volna ennek teológiai jelentőségét, hanem a szüleink úgy mesélték ezeket, úgy élték elénk ezeket nagyszüleinkkel együtt, hogy mi tudtuk: ez nem mese, ez maga a valóság. Hiszen olyanok mondták és mesélték, akik szemtanúi voltak az Isten fenséges dolgainak, akik megélték, mit jelent az Isten szabadítása, mit jelent szeretve lenni és így szeretni. Így tanultuk meg a mesék szeretetén túl, hogy az Isten dolgairól csak a szemtanúk tudnak úgy bizonyságot tenni, hogy az ne mese, hanem valóság legyen!
