„Legyetek egymással vendégszeretők zúgolódás nélkül.” (9.)
Nálunk a kannibálok a leglelkesebb vendégszeretők, de ne tessék félni, tegnap ettük meg belőlük az utolsót! Ha nem is mi ettük meg, de a jelenkor szelleme és hangulata szépen lassan felfalja az igazi vendéglátókat és vendégszeretőket. Mert ugye, ma már csak a vacsicsata féle hangulat van, ahol kamerák előtt a nézőknek rendezői utasításra blődködünk, meg arcoskodunk. Messze van ettől az-az igazi emberi magatartás, ami valahol nagyon mélyen egy magát valamire is tartó keresztyén európainak, s különösen is benne a magyarnak a sajátja. „Köszöni a gazda: „Része legyen benne: Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.” Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb – Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb. Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel, Szomjukat a korsó csillapítja vízzel; Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, Természete már ez magyar embereknek.” (Arany János: Családi kör) Nemcsak az a magyar ember sajátja, meg természete, hogyha tele van a szája, akkor nem beszél, hanem az is, hogy a házába betérőnek helyet szorít, ételt készít, hiszen ahol nekünk van helyünk és ételünk, ott juthat mindebből másoknak is. Vendéget szeretni jó dolog, s mindezt nem kényszerből, hanem jókedvvel különösen is Istennek tetsző dolog. Hiszen mindent, amink van, amit birtoklunk, azt – hitünk és meggyőződésünk szerint – kaptuk, méghozzá azért, hogy örömmel tudjuk továbbadni másoknak is. Abban, ahogyan mi másokat befogadunk, szeretünk, és vendégül látunk, jelezzük, hogy minket is így fogadott be, így szeretett és látott vendégül a Mindenható Isten!
