„Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek…” (22.)
Isten néha megengedi, hogy bevalld saját magadnak, de akár mindenki másnak is, hogy bizony nagyon elfáradtál azon az úton, amit eddig megtettél. Talán túl sok volt a kitérő, talán túl sok volt az akadály, lehet elfogytak azok a társak, akik átsegítettek volna azokon a pontokon, ahol elakadtál vagy megrekedtél. Akkor, amikor a keresztyén ember visszanéz az útra, amit maga mögött hagyott, bizonyára látja azokat a buktatókat, amikbe eddigi útja során megbotlott. Látja a csapdákat is, amikbe eddigi élete során belesétált. Szeretné úgy folyatatni az útját, hogy többet ezekbe nem esik bele, nem botlik meg, nem hasal el, de tudja, hogy saját természetébe és tapasztalatába nem kapaszkodhat, hiszen eddig sem ezek segítették tovább azon az úton, amin járva már olyan sokszor elbukott. Egy dolog marad csak, amibe kapaszkodni lehet, ami továbbsegít, ami garancia arra, hogy képesek leszünk továbbmenni a nekünk kijelölt úton. Ez az egy az a készség és képesség, hogy újra és újra ahhoz akarjuk igazítani az életünket, a gondolatainkat, a szavainkat vagy az érzéseinket, aki utat jelölt ki nekünk, s aki azt is elmondta, hogy ezen az úton hogyan is járjunk. Sokan sokféleképpen írták már ezt le, meg körbe, de talán azé a tanítványé a legtisztább, aki önmaga bőrén tapasztalta az elbukás és a továbbindulás örök és nagy dilemmáját. Péter mondattöredéke összefoglalja ezt az egészet, minden indulónak és újraindulónak így: Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek…
