„Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben.” (16.)
Azt hiszem, van egy pont, ami után már nem lehet mindent észben lejátszani. Ennek az évezrednek ez a tragédiája, s a benne élő embernek is, hogy mindig mindent agyban játszunk le. Akkor döbbentem erre egészen apró részletességgel rá, amikor az első lenyűgöző élményemen túllátva, újra néztem az Avatar című filmet figyelve mindarra, amit nem lehet ésszel megoldani. A nagy fehér ember jött, látott és majdnem győzött, hiszen ebben a filmben, a civilizáció próbál terjeszkedni új nyersanyagforrás után kutatva, s ezért egy új bolygón próbálnak leigázni egy kultúrát, ahol tele a világ titkokkal. Itt az élők, teljes összhangban élnek egymással, az egész világ átszőve láthatatlan idegszálakkal, ami fáj a fának, az fáj a fán lakóknak is, a természetben nincs semmi, ami annak elpusztítására törne. Míg meg nem jelenik az ember, aki számára nincsen titok, nincsen egység a természettel, csak a vágy, hogy megszerezze mindazt, amit az ész diktál. S ahogyan már tönkre tett egy Földet, most úgy akar egy újabbat is kiszipolyozni és tönkre tenni. Ez a film. Meg sajnos ez a valóság is, csak nincsen alternatív világ, meg másik bolygó, ez az egy van, s egyre kevesebb titokkal. De nemcsak a Földdel tettük ezt, nemcsak ott nem bírjuk a titkokat, ugyanígy bánunk el sok mindennel, ami szent és azzal is, ami nem az. Ezt tettük hittel, Krisztussal, Istennel, mindennel, ami pontosan attól lesz az ami, hogy nem megfejthető, nem kikutatható és nem ésszerűsíthető. Kellenek a nagy titkok, mert nélkülük túl ésszerű és túlságosan is élhetetlen lenne minden. Nem kell mindig mindent megfejteni, elég csak átélni és tiszteletben tartani.
