„Nagyra nevelte egyik kölykét, ifjú oroszlán lett belőle; megtanult zsákmányt ejteni, embert is evett. De összehívták ellene a népeket, és foglyul ejtették vermükben; láncra verve vitték el Egyiptom földjére.” (3-4.)
Egyszer olvastam, hogy a közel keleti népek a világ talán legoptimistább népei, mivel már akkor levágnak bizonyos dolgokból, amikor még azt sem tudják, hogy mekkora lesz! A túlzott optimizmus az lenne, ha tőből levágnák, remélve, hogy tuti újra kinő. Persze az ember óvatos, ha a saját (elő) bőrét viszi a vásárra, de a mai napig a nyugati kultúra erre a hurráoptimizmusra épül, ami mindig túlzó és mindig gyanús. Mindig minden sztorinak jó a vége, pénzen bármit és bármennyit lehet venni, az emberiség elég okos ahhoz, hogy mindent is kitaláljon és megoldjon. Vezényszavak, álmok, már-már utópiák. A jó a természetes, az, ami működik az-az alap, és minden romlás, betegség, kudarc meglepetés számba megy. Pedig valójában a Biblia világ és emberképe pont az ellenkezőjéről beszél folyamatosan. Ne azon csodálkozz, ami tönkremegy, hanem annak örülj, ha valami működik. Ezt pedig gyakran mondogasd magadnak, mert az ember hajlamos elfelejteni és akkor újra jön a kis hívő optimizmusunk, aminek inkább van köze a jóléti nyugati valósághoz, mint Krisztus bármelyik tanításához. A választott nép egész története arra a hihetetlen valóságra épült, hogy Isten kiválasztotta őket, nem azért, mert különbek, jobbak, okosabbak lennének, mint más, hanem mert Isten ennyire jó fej. Ehhez képest rendszeresen kijátszották a „mindent lehet nekünk, meg szabad is, meg velünk van az Isten, gond egy szál se” kártyát. Mindezt néha a legkisebb alázat és szeretet nélkül, mintha Isten nem Isten lenne, hanem csak egy srác a bérházból, akivel néha megéri lógni. Amikor meg jön az ostoba tettek jogos következménye, akkor mindenki csodálkozik. Szóval csak óvatosan, meg alázatosan.
