„Nem lesz fazék nektek ez a város, és nem lesztek ti benne a hús. Izráel határán ítélkezem fölöttetek. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR, mert nem az én rendelkezéseim szerint éltetek, és nem az én törvényeim szerint cselekedtetek, hanem a körülöttetek élő népek szokásai szerint cselekedtetek.” (11-12.)
Manapság a felpörgetett insta sztorik rövid életű világában szinte már semmi sem úgy működik, ahogyan az normális lenne. Vegyünk mondjuk egy kaját, amit szeretettel, gondossággal, minőségi alapanyagokból, hosszú órák leforgása alatt készítesz el, na de a végső eredmény fotóján ugye ez nem látszik. Akkor meg ugye minek, meg amúgy is, csak annak van manapság értéke, ami ránézésre üt meg egy szintet, kóstolni úgy sem fogja senki. Ha van zseniális étel a világon, akkor az a francia kulinária csúcsterméke, a „fazék a tűzön”, ami csakugyan egy fazék, benne válogatott marhahúsokkal, zöldségekkel, az elmaradhatatlan boquet-garni-val (ízesítő csokor – válogatott fűszernövényekből). Persze a tálalási fotón akár azt is mondhatnánk, hogy húsleves van zöldségekkel, meg egy kis torma, ráadásul ezek a franciák még külön is teszik, meg hol marad az a jó kis csigatészta, nesze neked trianon… Míg Alexander Dumas vagy Goethe ódákat tudott zengeni eme egyszerű és mégis fantasztikus ételről, manapság már ez nem trendi, nem látványos, így egyre kevesebben fognak neki elkészíteni. Napjaink legnagyobb csapdája a látszat örök fenntartása, a csak szemre működő életek, a megmutatható valósággal való szüntelen azonosulás terhe. A fazék és hús problémája pontosan ez az ószövetségben, legyen szó arról, amikor a megszabadított nép visszavágyik a szolgaság húsos fazekai mellé, vagy amikor hamis biztonságérzetből azt mondogatják, hogy mindegy mit határozott felőlünk az Isten, mi itt olyan biztonságban vagyunk, mint hús a fazékban. A ma látszatkeresztyénsége ugyanebbe a hibába esik, azt gondolja, elég mutatni azt, ami nem vagyok. Csak ugye azt felejtjük el, hogy Istent sohasem érdekelte a látszat, nem számít, ami a szem előtt van, csak az számít, ami a szívben lakik. Így, ha Ő, azt mondja, hogy megérett az idő a tálalásra, akkor mindegy, hogy a husikák nem ezt gondolják a fazékban, mert nem ők döntenek saját sorsuk felől. Fel lesznek tálalva, velőscsontostul, zöldségestül olyan királyok asztalán, akiknek a Jó Isten szánja őket. Bon appetit!