„Tizennyolc éves volt Jójákin, amikor uralkodni kezdett, és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Nehustá volt, Elnátán leánya, Jeruzsálemből. Azt tette, amit rossznak lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan apja tette.” (8-9.)
A bíróságon javában zajlik a tárgyalás, a bíró elmerengve nézi a vádlottat, aznap ez az ügy már a hatodik, amikor szinte biztos a végső ítéletben. Merengéséből az a furcsa és gyomorszorító érzés ragadja ki, ami azt sejteti vele, hogy a vele szemben bárgyú arccal ülő vádlottat, mintha ismerné valahonnan nagyon régről. Ahogy egyre jobban nézi az illetőt, egyre erősebben érzi, hogy ismerősek a vonások meg az a bosszantó bárgyúság. Annyira lefoglalja ez a furcsa érzés, hogy nem is hallja, ahogy az ügyész tíz év letöltendőt kér a vádlottra. Amikor a vádlott az utolsó szó jogán szólásra emelkedik, a bíró nem bírja tovább és megkérdezi: – Elnézést uram, de nem találkoztunk mi már valahol korábban? Amikor magára nézek, valami megmagyarázhatatlan gyomorszorító érzés vesz erőt rajtam. A vádlott reménykedően elmosolyodik, és így válaszol: – De jó, hogy észrevette a bíró úr, nagyon régen volt már az, de csakugyan emlékezhet rám, hiszen én voltam az, aki a bíró úr lányát négy éven keresztül hegedülni tanítottam. A bíró szeme elkerekedett, majd idegesen csak ennyit mondott: – Már emlékszem! A büntetése húsz év letöltendő! Sokszor azt gondoljuk, hogy van mentség mindarra, amit teszünk. Azért mert olyan a bőrszínünk, az élethelyzetünk, a környezetünk, vagy a korábbi kapcsolataink, vagy egyszerűen csak a korunk szolgál önmagunk mentegetésére. Ha nagyon irodalmi akarnék lenni, akkor emlékezhetnék arra, ahogyan Katona József kaját csenő tolvaja Tiborccá nemesedik, akit „a szükség garast rabolni kényszerített”, de nem akarok. Mert kifogás mindig van arra, amit éppen teszünk, az ember veleszületett képessége, hogy mentegetőzni azt nagyon tud. Ha még mélyebbre nyúlunk, mint a Bánk bán, akkor a Szentírás első lapjain már ez hangzik fel, hogy nem is én vagyok a hibás, hanem az asszony, akit mellém adtál, vagy a kígyó, meg egyáltalán, őrzője vagyok én a testvéremnek? Ezek már ott sem jöttek be, mert az Isten előtt nincs kifogás. Lehet, hogy valaki csak tizennyolc, vagy kiskorú, vagy csak három hónapig király, vagy csak egyszer botlott meg, de ezekkel a kifogásokkal és mentségekkel nem sokra megyünk. Nekünk, embereknek egy mentségünk volt és van, akit úgy hívnak: Jézus Krisztus. Őt kell szeretni, őt kell követni, neki kell engedelmeskedni, hogy ne kelljen majd mentegetőznünk az utolsó pillanatban.
