„Megtoldom napjaidat még tizenöt évvel.” (6.)
Kitaláltuk nagyfiammal, hogy akkor győzzön a jobb s nekiültünk a fifának. Az egyenlő esélyek miatt mindketten ugyanazzal a csapattal voltunk, ráadásul ugyanolyan mezben, de aztán legalább a mezt megcseréltük, hogy ne csak röhögés, hanem foci is legyen. Nálam már az is kiverte a biztosítékot, hogy két Messi cikázott a pályán, de az egyenesen kiakasztott, hogy nem sikerült egymással dűlőre jutnunk. Aztán a hosszú küzdelem után én eldöntöttem, hogy feladom, de aztán a fiam meggyőzött, hogy majd a hosszabbításban megoldjuk. Megoldotta! Amikor lefújták a meccset, a vereség furcsa érzésével gondoltam arra, hogy talán jobb lett volna feladni, még a hosszabbítás előtt. Mert a hosszabbítás nekem nem reményt adott, hanem éreztem, hogy ki fogok kapni. Aztán végig gondoltam a fiam szemszögéből ezt az egészet, s rájöttem, hogy neki igenis fontos volt, hiszen ez adott neki reményt, egy kis esélyt a győzelemre. A hosszabbítás arra szolgál, hogy sikerüljön eldönteni ki a jobb, ki a győztes, s valakinek, valamelyik félnek, esetleg mindkettőnek ez jelenti a reményt. Nem tudom, hogy a te életed milyen hosszú, nem tudom, hogy mennyi jót tettél már benne. De – ha elfogadod a véleményem – fogj fel úgy minden napot, hogy az egy hosszabbítás arra, hogy az életed jó irányt vegyen. Minden nap hosszabbítás, ahol még lehet jót tenni, lehet megbocsátani, lehet szeretni, lehet bizonyítani, hogy megérte megélni azt az új napot!
