„Mivel te megverted Edómot, felfuvalkodtál. Érd be ezzel a dicsőséggel, és maradj otthon! Miért rohannál vesztedbe? Hiszen elesel Júdával együtt!” (10.)
„Bevallom engem néha már gyötör/nemcsak gyötör de szinte mintha fájna/a nagyravágyó béka s az ökör/ezópusz óta híres fabulája. Mert mindeddig harsányan kinevettük/a pukkadásig fölfuvalkodót/s most mintha nevetni nem volna kedvünk/ökörnyi már az öklünknyi se volt. Fújja magát s a magáét a béka/megvalósulni látszik vágya célja/mind hatalmasabb csődöt mond a vén. Fabulák minden eddigi receptje/hőköl szomjan az ökör s még remény/sincs arra hogy a béka kirepedne”.( Kányádi Sándor: A fölfuvalkodott béka és az ökör) Bevallom engem nem is néha gyötör, hanem állandóan ez-az egyszerű alapprobléma. Mert ugye, ha minden tervszerűen és rendben zajlana, akkor a béka igen vehemens pöffeszkedése közben szétpukkanna. Mi röhögünk egy nagyot, aztán sajnálkozunk, majd küldünk az árváknak egy pár nyalókát (fejenként), az özvegynek egy csokrot, s leszűrjük a tanulságot: a nagyravágyók, a felfuvalkodottak, a pöffeszkedők elnyerik méltó jutalmukat. Sajnos az élet nem ilyen egyszerű, vagy nem így egyszerű, mert a körülöttünk lévő példák azt mutatják, hogy a pöffeszkedők nem durrannak ki, sőt, nagyon is jól érzik magukat. Ebbéli gyötrődésemet ez a ma reggeli történet akasztotta meg, jelezve, hogy ezópusz tévedhet, néha még az élet is, de az Isten sohasem. Mert az Ő rendjében, az Ő országában a pöffeszkedők elnyerik méltó jutalmuk, még akkor is, ha ezen a földön nyugodtan terpeszkedhetnek, s azt hihetik, hogy az ökrökhöz hasonlítani jó. Nem jó. De nem baj!