„A főpap pedig odaadta a századparancsnokoknak Dávid király lándzsáit és pajzsait, amelyek az ÚR házában voltak.” (10.)
Ha jól tévedek, akkor volt egy kedves cserediákunk egy „megnemnevezett” iskolában, aki a messzi Ausztráliából csöppent közénk egy teljes évre, hogy egy kis kultúrát és ungaricumot csepegtessen az angolszász kultúrában felhígult vérébe. Ez nem ment annyira egyszerűen, mint mi azt akkor gondoltuk, mivel Edem (természetesen ez csak az álneve a személyiségi jogok miatt) a játékkütyüje és egy üveg kokakóla nélkül nem volt hajlandó kimozdulni sehova. Aztán sikerült őt elcibálni osztálykirándulásra, ahová természetesen a már említett kellékeket hozta magával, de legalább egy-két információt sikerült kiszedni belőle a jövőjét illetőleg, amin egyesek sokkot kaptak, mások meg röhögő görcsöt. Mert a mi Edemünk hivatásos katona akart lenni, ami – tekintve a méreteit, a lassúságát és a már emlegetett „alwayskóla”munkakedvét – elég hihetetlennek tűnt. Mi mondtuk is neki, hogy ahhoz ez elég kevés lesz, de megnyugtatott minket, hogy az ausztrál hadsereg az a békés fajta. Kicsit Edemet félre téve, a történet tanulsága elég mélyen belém égett, már ha ezt tanulságnak lehet nevezni. Valami olyasmi volt ez, ami szólt a harcról, meg a hozzá illő fegyverekről, meg arról, hogy vajon lehet-e kokakólával meg pspvel háborút nyerni, vagy csak egyszerűen túlélni az életet?! Egy biztos: a megfelelő fegyver elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember csatát vagy háborút nyerjen, vagy csak egyszerűen vívjon. A megfelelő nem biztos, hogy a legkorszerűbb, vagy a legnagyobb romboló erejű, hiszen Dávid is tudott egy parittyával nagyot ütni. A megfelelő inkább azt jelenti, hogy pont olyan fegyver, ami ahhoz a győzelemhez kell. Van akinek kokakóla, van akinek lándzsa és pajzs, meg van, akinek az a sok minden igazság, ige, történet és tanulság, amit megtanulhatott a Szentírásból. Aztán meg majd eldől, hogy melyik is a megfelelő!
