„Jórám meglátva Jéhút, ezt kérdezte: Békés-e a szándékod, Jéhú? De ő így felelt: Hogy lehetne békés, amíg anyádnak, Jezábelnek paráznasága és sok varázsolgatása tart?!” (22.)
Tessék némi latinos műveltséget erőltetni magunkra, ha már eddig nem sikerült, akkor legalább ma reggel. Igazság szerint, ha másra nem, akkor talán emlékszel a Gyalog-galopp egyik klasszikus jelenetére, amikor is a fekete lovag lassú lemészárlása után a következő vágókép az, ahogy szimpatikus szerzetesek lassú menetelés közben a következőt éneklik: „Pie Jesu Domine, dona eis requiem.” Ez annak a latin nyelvű éneknek a záró sora, aminek a címben én a kezdetét idéztem: Dies iræ! dies illa Solvet sæclum in favilla: Teste David cum Sibylla! vagyis (egy klasszikus fordítás, igaz nem a legjobb) „Jön a harag napja lánggal Végez majd a rossz világgal, Mondja Dávid a szent Pállal.” Ez az ének azóta is utolérhetetlen művészi egyszerűséggel írja le az Isten haragjának kiáradását, az utolsó ítélet napját, s mutatja be magát azt a folyamatot, amikor az ember ráeszmél Istennek eme pusztító és emésztő haragjára. (Ma nincs boldog hepiend meg feloldozás, bocsika, ma ítélet, meg harag van!) Mert az Isten képes és tud haragudni, mert a harag is éppen úgy része az Ő tökéletességének, mint a kegyelem vagy a szeretet. Tud haragudni ránk, meg értünk, meg miattunk, s nyilván tökéletes szeretete képes gátat vetni féktelen haragjának. Sokszor azt gondoljuk, hogy a harag, az valami rossz, valami gonosz dolog, de nagyon sok esetben derült már az ki, hogy a harag felszabadít, megtisztít, változtat, ha azt tudjuk keretek és korlátok közé szorítani. Ha a haragunk nem lesz erősebb, mint a szeretetünk, vagy a könyörületességünk, akkor hihetetlen erő és lehetőség rejlik benne. Na és persze vannak azok a helyzetek, amikor csak a haragnak kell teret engednünk Isten parancsára, mert annak van itt az ideje. Ne félj a haragodat is Isten kezébe letenni, ha Ő pontosan ezt akarja használni ahhoz, hogy a világ több és tisztább legyen!
