„Erre így válaszolt az Isten emberének az a tiszt, akinek a kezére szokott támaszkodni a király: Még ha az ÚR megnyitná is az ég csatornáit, akkor sem történhetik meg ez. De ő így felelt: Majd meglátod a saját szemeddel, de nem eszel belőle.” (2.)
Ama beszélgetés pedig imigyen hangzék vala: „Eszkúzi. szinyori, arrivedercsi. – Ispán, hát ez ki? – Kicsoda kegyelmed? – Bondzsorno, szinyori, obenuto ámilánó viá Döbrög prekonsztrukcióne uno pikoló kasztelló petrincsine Kárló Álbertó Cselenzá, unzó kvisztó kasztelló mányifikó enzono takkiá fóni. – Mit habrigál ez? – Azt mondja, hogy, hogy … Külhoniul van ez mondva. – Úgy? – Bondzsorno szinyore promájsztro tálijánó. Én vagyom ács. Szí, tálijánó májsztro. – Ács, talján. – Ács. Akkor kérdezd meg tőle, mi járatban van errefelé. – A nagy-sá-gos úr kér-dez-te-ti, mi já-rat-ban van er-re fe-lé ke-gyel-med. – No, no, no, no, nem járat, én vagyok menet, menni el, hívt engem princsípe Kárló Álbertó, építeni neki kásztelli, jönni viá Döbrög, én nézni munkát, vederre i lávoró, kápissze? Vederre i lávóró. – Kapizsgálom, veder kell neki meg lavór!” Legyen pedig e történet tanulságul azoknak, akik valami különleges véletlen folytán abban a kiváltságban részesülnek, hogy az Isten szól általuk, nekik vagy belőlük. Istennek aki tolmácsa akar lenni, annak igen nagy alázatra és bölcsességre van szüksége, hogy el ne ferdítse, s ne a saját szája íze szerint továbbítsa a rábízott üzenetet. Mert lehet úgy tenni, mintha értenénk szavát, s magunkat becsaphatjuk, de abban a pillanatban, amikor másoknak is tolmácsolnunk kell azt, akkor már nem mindegy, hogy mi értjük vagy hogyan értjük az Ő szavát. Aki csak hallgatja, s nem érti, az is csúnyán járhat, hát még azok, akik továbbítják ezt a szót. Ha az életed igehirdetés, akkor becsülettel és alázattal hirdesd szavát, úgy ahogyan azt ő rád bízta, semmit el nem véve, s semmit hozzá nem téve ahhoz.
