„De ő így felelt: Ne félj, mert többen vannak velünk, mint ővelük! Majd Elizeus így imádkozott: Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson! És az ÚR megnyitotta a szolgának a szemét, és az meglátta, hogy tele van a hegy Elizeus körül tüzes lovakkal és harci kocsikkal.” (16-17.)
„Testvéreim, itt mind vak, aki balgán Tűnő örömben üdvöket kutat, Ki istent vár a múló gyönyör arcán: Mind vak szegény, ki nem talál utat. És nem vak az és ő meg fogja látni Istent magát mind, kinek lelke fény, Minden világi pompák csillogási Kialszanak, ha Isten fénye kél. Szeressetek: ezt mondja az Apostol S ennél különbet nem mond senkise. A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a Szivek Szive!”
(Juhász Gyula: Betlehemi üzenet a vakoknak)
Nem karácsony-, hanem valóságidézés, hiszen mindannyian vakon kezdjük ezt az életet, a szemünk ugyan nyitva, de még nem rácsodálkozva a világ igazi arcára. Mind vak, aki erre a világra születik, mert először csak magát látja, vagy azt a keveset, aki körülötte él, s nem látja meg Istent és az Ő csodáit. Azt hisszük egyedül vagyunk, kiszolgáltatva sorsnak, betegségeknek, fájdalomnak, sokszor magányosnak és elhagyatottnak érezzük magunk, miközben csak a többet látás ajándéka hiányzik az életünkből. Ez nem tanulható, nem elsajátítható, de elkérhető az Istentől, aki ajándékba adja nekünk ezt a többet látást. Többet látni a másik emberben, egy-egy élethelyzetben, akár önmagunkban, elfelejtve azokat a hályogokat, amiket a világ, vagy az adott társadalom tart a szemünk elé, hogy ne lássuk a többet. Pedig higgyétek el, ott van az a több, mindig, minden dolog mögött, csak látni kell azt. Elizeus imádsága a miénk is ma reggel: Uram nyisd meg a szemünk, hogy lássunk, lássuk csodáid, lássuk angyalaid, akiket a védelmünkre rendeltél, engedj nekünk többet látni.
