„És ezt mondta az ÚR: Ki fogja rászedni Ahábot, hogy felvonuljon és elessék Rámót-Gileádnál? Erre az egyik ezt mondta, a másik azt mondta.”(20.)
Aháb a nagy király egy olyan filmet akart megnézni, aminek a végét nagyon dicsőre, menőre és győztesre képzelte el. Négyszáz próféta jön össze és a lehető legbíztatóbb jövendölés hangzik el: nyerni fogsz. Nem baj, hogy elspoilerezték neki a sztorit, pontosan ez volt a kívánt funkció, tudni akarta mi lesz a csata vége. Nem mai nyelvkultúránk kincsein felnövekvő olvasóinknak csak a tisztázás végett, a spoilerveszély nem az, amikor az autó légterelője viszonylag gyorsan közeledik az arcunk felé, hanem amikor egy irodalmi vagy mozgóképes műalkotás egy-egy fontos elemét, vagy akár a végkifejletét valaki megosztja velünk, elvéve ezzel a végső rácsodálkozás örömét. Szóval csak akkor indul neki, ha a próféták megerősítik a sztori dicső végkifejletét. Négyszáz ember egybehangzó bizonyságtétele, és csak egy valaki érzi, hogy valami itt nagyon nem stimmel. Ott, ahol ekkora az egyetértés, ott ahol ennyire erős és egybehangzó a prófétai szó, ott egy derék júdeai államférfi valami turpisságot sejt. Aztán jön a kellemetlen négyszázegyedik, aki nem azt mondja, amit hallani szeretnének, aki nem a mainstream fősodrába áll bele, hanem elmondja azt, ami lesz. A korabeli zsidó gondolkodás számára nem az volt a perdöntő egy ilyen ügyben, hogy ki a hangosabb, vagy, hogy hányan mondják ugyanazt, hanem az egyedüli ismérve az igaz prófétának az volt, hogy vajon megtörténik-e az, amit mond?! De Aháb király már előre eldöntötte, hogy mit akar hallani, pedig Isten megüzente neki előre, hogy kb. mire számíthat. Isten ennyire korrekt a végtelenül inkorrekt királlyal szemben, de akár velünk szemben is: elmondja előre, hogy mi lesz. Néha keményen, néha kellemetlenül, néha olyat, amit nem szeretnénk hallani. De mindezt azért, hogy megmentsen bennünket a lehető legrosszabbtól, amit néha a fősodort-hirdetők, a sokan egyetértők próbálnak nekünk bemagyarázni.
