„Izráel királya így válaszolt: Mondjátok meg neki, hogy aki kardot köt, ne kérkedjék úgy, mintha már lecsatolta volna!”(11.)
A mai képes beszéd egy képtelen sztorival indul, legalábbis azoknak, akik képesek ránézni más sportágakra is, nemcsak a nagyvezír által preferált magyar futball sikeres sikertelenségén tudnak heves izgalomba jönni. Szóval akik nyomon követik az olimpiák húzó és legnagyobb népszerűségnek örvendő ágait, azok bizonnyal meglepődtek azon, hogy a hegyomlásnyi teddy mackót, hivatalos nevén Teddy Pierre-Marie Riner kétszeres olimpiai bajnok francia judóst egy csecsen szabadságharcos teremti úgy le a tatamira, hogy a fél judós világ és szakma köpni-nyelni nem tud az ámulattól. Megkockáztatom, hogy Kano Jigoro, a judót megteremtő nagymester is csak azért nem fordult egyet a sírjában, mert jó buddhista szokás szerint hamvasztották őt is. Mert tudva levő volt, hogy a hazájában nemzeti hősként tisztelt két méteres és százharminchat kilós teddy mackónak ellenfele nincsen széles e világon az olimpiai megmérettetésen. Ő is úgy készült, mint mindenki, a szakma, az ellenfelek, hogy ez lesz a harmadik olimpiai aranyérme, ezzel felhelyezve méretes hátsóját arra a trónra, amin eddig csak Tadahiro Nomura ült, aki képes volt három egymást követő olimpián nyerni cselgáncsban. Aztán jött az a bizonyos július 30.-a, amikor is Tamerlan Bashayev egy váratlan pillanatban földre vitte a franciát, aztán némi videóbírózás után kimondták az ítéletet: Vaza Ari, ami hét pontot, és ebben az esetben győzelmet jelentett Teddy ellenfelének. Ebben pedig nem az a gáz, hogy valaki kikap, nem az, hogy besikerül az, hogy nem sikerül. A gáz az, hogy egy ember, akit vagy feltoltak vagy felmászott a piedesztálra, sokkal nagyobbat bukik, mint amekkorát ilyenkor valójában kellene. Erre és ezért mondja a Szentírás a maga kedves őszinte módján, hogy aki kardot köt, az ne kérkedjék úgy, mintha már lecsatolta volna. Vagyis a győzelemnek örülni nem előre kell, hanem utólag. De akkor nagyon!!!
