„Nem volt a ládában más, csak a két kőtábla, amelyeket Mózes helyezett bele a Hóreben, amikor az ÚR szövetséget kötött Izráel fiaival, miután kivonult Egyiptom földjéről.” (9.)
Nem tudom hányadik kört futottam már meg önmagammal, fáradt voltam, elegem volt, persze magamból, de megint ráfogtam. Lehetnék akár depressziós is, de rohadtul nem vagyok az, csak hiányzik Isten. Ennyi! A nagy diagnózis, a mindenek megoldása így néz ki az életemben. Nem a másikkal van baj, nem a világgal, hanem egyedül velem meg vele, Ő azt ígérte az Istenem lesz, én meg az ő gyermeke, de sehol sincsen. Olyan, mint valami indiai szerelmes film, egy szót sem értek belőle, csak látom a könnyeket, meg a hömpölygő Gangeszt, amiben térdig állunk markolva a szent tehenek nyakát. Szóval, elegem van ebből, meg nem is értem, mindig azt mondták nekem, keressem az Istent, és majd Ő jön. Ezt mondta a papom, a nagyapám, a barátaim, biztos velem van a baj, de ő nincsen sehol. Jó! Induljunk el onnan, hogy biztos velem van a baj, hiszen Ő tényleg megígérte, hogy velem lesz, ha…. ha….. hogy is volt. Megvan: „De irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják parancsolataimat.” Oké. Lássuk, szeretem az Istent? Még szép! Hogyne szeretném. Eddig stimmel. Első fele rendben. A második pedig így hangzik, akik megtartják parancsolataimat. Ja, megtartom. Nem ölök, nem lopok, nem paráz… ja, nem parázok rá ezekre. Akkor meg mi baj?! Jó, szoktam lopni, néha ötletet, igen töltök le, de az nem is annyira az. Oké, igen szoktam néha csúnyán beszélni, de az csak akkor van, ha… jól van, na, felfogtam. Rendben Uram, nyertél, nincs az életemben jó helyen a törvény, nem tartom sokra, nagyra, nem tartom meg teljesen. Megpróbálom méltó helyre tenni, életem legmélyére, a szentek szentjébe, a ládák ládájába, valahová középre, ahol nincsen más senki és semmi, hogy úgy merjem érteni és megélni, ahogyan azt kell. Akkor talán Te is jössz Uram!
