„A templom padlóját arannyal vonták be a belső és a külső részben egyaránt.” (30.)
A kicsi gyerek, aki elalszik a Nikon reklám egyik utolsó jelenetében, tuti aranyos. A kiskutya, aki ugrál, hogy végre kaját kapjon, s a fülét hegyezi minden zacskócsörgésre, nagyon aranyos. Az új Disney movie, ahogyan a szívünkig hatol karaktereinek egyszerűségével, az is aranyos. A nő, aki túllépve önmagán a zenetörténelem egyik legszebb darabját játssza a diákjai előtt hangszerén, már nem aranyos, hanem valami egészen más. A társad, akit először viszel haza bemutatni a szüleidnek, nem szeretnéd, ha csak ennyit mondanának róla: aranyos. Mert ő annál sokkal több. Aranyos. Furcsa ez a szó, meg az is, ahogy használjuk. Ma szeretném, ha megértenénk, hogy az, ami az Istené, az aranyos kell, hogy legyen. Nem a kedves-édi értelemben, hanem a drága és felbecsülhetetlen kategóriában. Ami az Istené, az drága, ékes, aranyos kell, hogy legyen. Nemcsak a templom, amit neki építettek egykor régen, hanem te magad, az életed. A gondolataid, a kis lelki, vagy nagy testi világod, amit aranyba kell, hogy burkolj, pontosan azért, mert a királyok-királyának ez jár. Persze, meg tud Ő születni egy koszos istállóban is, el van a pusztában, nem zavarja a por, vagy a mocsok, de mégis neki a legszebb, legtöbb és legaranyosabb jár. Krisztust várjuk, advent első vasárnapján, legyen a készülődésünk első eleme az aranyosság. Felékesíteni, feldíszíteni, bearanyozni a szívünk, a lelkünk, a belső világunk, hogy méltóképpen várjuk azt, aki eljött és eljövendő.
