„Azután kiment, és keserves sírásra fakadt.” (62.)
Azt mesélik, és ez tényleg csak mese, hiszen nem írja le a Szentírás, de az egyházi hagyomány itt-ott tud róla, hogy Péter apostol egész hátralévő életében hordozta annak az estének a terhét. Igaz, amikor újra találkozik Krisztussal, a háromszori „Szeretsz-e engem?” kérdésre, amit a háromszori tagadásért cserébe kap, igennel felel. De azt mesélik, hogy akárhányszor hallotta meg Péter a kakas kukorékolását, mindannyiszor ejtett egy-két könnycseppet. Tette, amit tett, megkapta a feloldozást és mégis, annak a keserves sírásnak az emléke örökre elkísérte, a hagyomány szerint. A meséktől függetlenül, maradva a Szentírás szövegénél, Jézus Krisztust azon az éjszakán, az általános tanítványi megrettenésen túl két tanítvány különösen is cserben hagyja. Júdás elárulja őt, Péter pedig háromszor tagadja meg a vele való kapcsolatát. A két tanítvány között nem az a különbség szerintem, hogy kinek nagyobb a vétke, hanem, hogy a vétekkel való szembesülés után mi az első reakciója. Júdás kimegy és felköti magát. Számára nincs bocsánat, nem Krisztusnál, hanem ő képtelen önmagával tovább együtt menni. Péter amikor szembesül a tette súlyával és azzal, hogy Jézus látta előre és mégis szeretetéről és támogatásáról biztosította, akkor keserves sírásra fakad. Utoléri annak a terhe, amit tett, de képes megbánni és várni a folytatást. Emberré a hibáink tesznek, de az, hogy milyen emberek vagyunk, az a hiba felismerése utáni első cselekedetünkből válik nyilvánvalóvá.
