„Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” (33.)
Ha azt a nevet emlegetem, hogy Voltaire, akkor az én generációm még felkapja a fejét, nyugi, nem azért, mert olyan vének vagyunk, hogy élőben hallottuk őt, hanem mert nekünk még meg kellett őt rendesen tanulni. Aki tanult egy kis filozófiát valaha is, annak tudnia kell, ki is az a Voltaire, de az irodalom oktatás is, egy időben még dolgozott vele. Amúgy mindegy is, egyetlen egy dolog miatt fontos most nekünk, Voltaire volt az, aki teljes bizonyossággal állította az ezerhétszázas évek közepén, hogy még ötven év és senki sem foga emlékezni arra, hogy ki is az a Jézus Krisztus. Merész állításnak tűnt ez akkoriban, hiszen ugyanebben az évben a British Múzeum fél millió fontot fizetett az egyik legrégebbi Biblia töredékért, míg Voltaire műveit pár centért árulták azoknak, akik bírták és szerették furcsa stílusát. Na de, mondani bármit lehet, aztán majd az idő eldönti, hogy kik mire emlékeznek. Voltaire-re egyre kevesebben, pedig halála után csaknem ötven évvel Isten humora és iróniája egyszerre villant meg vele kapcsolatban, bizonyítva, hogy Jézus Krisztus és Voltaire nem, hogy nem azonos csapatban fociznak, de még nem is ugyanarra a pályára lépnek rendszerint. Mert kérem, Voltaire házát, egyház és valláskritizáló, Isten és Jézus Krisztust gyalázó írásainak szellemi fészkét megvette a Genfi Biblia Társaság és napi több száz Bibliát nyomtattak itt, benne a Lukács 21:33-al. Minden elmúlik. Az ég és a föld, Voltaire meg én is, de egyetlen egy dolog az biztosan megmarad. Szóval Voltaire ide, Candide oda, érdemes egyre többet és egyre komolyabban olvasni Jézus Krisztus beszédeit, a Szentírást, mert ha ez az egyetlen, ami nem múlik el, akkor biztosan találunk benne mi mulandók reményt a folytatásra.
