„Ez az asszony melyikük felesége lesz a feltámadáskor, hiszen mind a hétnek a felesége volt? (33.)
A napokban volt egy kisebb vitám egy amúgy lényegtelen teológiai kérdésről, de olyan hihetetlen érzéssel álltam fel a beszélgetésből, ami ritkán adatik meg a mi köreinkben. Mert hiába vagyunk keresztyének, értelmesek, intelligensek, de vitatkozni, azt sajnos nem tudunk. Nincsenek érvek, nincsenek bizonyítások, tézisek, két perc alatt eljutunk odáig, hogy az anyámat szidják, vagy gúnyos megjegyzéseket tesznek a családi állapotomra, esetleg életem egy-két komoly kudarcát emlegetik, ezzel is megszégyenítve engem. Nem meggyőzés, hanem legyőzés a cél, nálam pedig ilyenkor bekapcsol a galambokkal sakkozni bölcsesség. Miszerint a galamb felborogatja a bábukat, a tábla közepére kakkant, aztán ugrál, mert azt hiszi ő nyert. Hadd higgye… Visszatérve erre a beszélgetésre, nem legyőzve, hanem meggyőzve álltam fel, nem szégyenítettük meg egymást, elismertük a másik véleményének megalapozottságát, de szépen lassan addig-addig érveltünk, hoztunk példákat, amíg változott a történet mindkettőnkben. Az áttörést a beszélgetésben az hozta meg, hogy vita partnerem a reductio ad absurdum módszertanával élt, vagyis elfogadta az állításomat, aztán következtetéseket vont le belőle, ami mind olyan képtelenség volt, hogy le kellett vonni a következtetést: maga az alapállítás nem stimmel valahol. Ez az a módszer, amit a feltámadástagadó szadduceusok tesztelnek Jézuson, miközben próbálnak gúnyt űzni a feltámadásból. Mennyire abszurd gondolat, hogy kinek is lesz majd az a nő a felesége a hét férj közül?! Jézus válasza még abszurdabb: A feltámadásból nem lehet viccet csinálni úgy, hogy önmagadból és a hitedből ne csinálnál viccet. Mert a hit, a feltámadásba vetett reménység nélkül csak egy vicc. Abszurd humor. Vagy inkább fekete…