„Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja?” (8.)
Amikor ma reggel meghallottam, hogy meghalt Max von Sydow hirtelen elkezdett lepörögni előttem az összes olyan film, amiben maradandót alkotott. Bergman életmű, vagy az Ördögüző, neked meg biztos ismerős a Trónok harca „Hodorajtótapogatósmiértlettembolond” epizódjából, mert ő volt a háromszemű holló. Aztán bevillant, hogy milyen zseniálisat alakított a „Tű a szénakazalban” című filmben, ahol ő volt Henry Faber, vagyis a Die Nadel fedőnevű német kém, aki megpróbálja átírni a történelmet. Aztán persze bevillant, hogy annak nem is ő volt a főszereplője, hanem Donald Sutherland, de annyira jól csinálta, hogy akár Max Von Sydow is lehetett volna. Mindegy. Bonyolult. Legyen annyi elég, hogy tessék meg több minőségi filmet nézni, mint például a „Tű a szénakazalban.” Lebilincselő lélektani dráma, izgalmas kémjátszma, mert egy jó kémet, pont olyan nehéz megtalálni, mint a tűt az emlegetett szénakazalban. Vagy, mint a jézus korabeli döngölt földpadlós ház szalmával felszórt padlózatán megtalálni az elveszett és elgurult pénzérmét. Lehetetlen küldetés. De az asszony mégsem adja fel, mindent kisöpör, mindent átnéz, hogy aztán végre megtalálja azt, ami neki nagyon fontos és kedves. A példázat megfejtése egyszerű. Isten az asszony, az elgurult pénzérme mi vagyunk, a ház a világ, a padló meg az a szemétkupac, amiben élünk. A bűneink, az elcseszett dolgaink, a szégyenünk, minden, amiről azt gondoljuk, hogy elrejt Isten elől. De Ő nem adja fel. Ha kell, akkor mindent kisöpör, mindent eltakarít, csak azért, hogy megtaláljon téged és engem. Nem lehet akkora kosz és szemét körülöttünk, hogy Ő ne tudna minket megmenteni…
