„…Johanna, Kúzának, Heródes egyik főemberének felesége, és Zsuzsanna, de sok más asszony is, akik vagyonukból támogatták őket.” (3.)
Igen, én is sokat gyötrődtem, hogy lőjek-e el pár kiskaliberű töltényt a magvető unalomig magyarázott példázatáról, vagy pedig nézzünk rá valami olyanra, amiről nem szeretünk értekezni. A keresztyénség manapság tapasztalható formájával a legnagyobb probléma, hogy megmarad az elméleti fejtegetések szintjén. Kicsit olyan ez, mint az árnyékboksz, vagy a léggitár, ami olyan majdnem, mintha lenne tényleg ellenfél, vagy igazi hangszeren tombolnánk, de közben azért egyértelmű a különbség. Sok esetben a keresztyénség megmarad a szájkarate szintjén, beszélünk róla, de a gyakorlati megvalósításában már nem feltétlenül jeleskedünk. Pedig a keresztyénség lényegét és üzenetének központi tartalmát tekintve sokkal inkább gyakorlati, mintsem elméleti. Jézus tanításai nyomán egyértelmű, hogy a tanítvány részéről nem elégséges az elméleti igenlése mindannak, amit Jézus mond, hanem mindig át kell ültetni a gyakorlatba a lényeget. A nagyívű magvető példázata előtt csak pár mondatot kapnak azok az asszonyok, akik a tanítványi férfikörön túl Jézushoz tartoznak, a kor szokásait és a vallási előírásokat is újra értelmezve. Hitük gyakorlati, hiszen a diakónia magasiskoláját valósítják meg, s annak, akinek „nincs hová lehajtania a fejét” mégis olyan hátteret biztosítanak, amiben létezni és működni tud a hozzá csatlakozókkal együtt. Olyan egyszerűnek tűnik így olvasva: van a vagyon, adunk belőle, és valaki élvezi a gyümölcseit. Ugyanakkor mégis olyan nehéz akkor, amikor a te pénzed, a te időd, a te önkéntes munkád az, amit adnod kellene. Szóval srácok, érdemes kicsit elgondolkozni ezen az egészen és végre úgy tekinteni a keresztyénségre, mint aminek az értékét egyedül az adja meg, hogy mennyit sikerült az elméletből a gyakorlatba átültetni.
