„Amikor szülei meglátták, megdöbbentek, anyja pedig így szólt hozzá: Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én kétségbeesetten kerestünk téged.” (48.)
Na akkor most wétöminit, álljunk csak meg pár röpke másodpercre és értelmezzük azt, ami történt. József és Mária elveszíti a rájuk bízott gyermeket, az Isten Fia, a tizenkét éves Jézus nincs meg, erre egy nap után eszmélnek rá a szülei, aztán még három nap, míg megtalálják. Nem tudom, hogy az akkori gyermekvédelmi törvények vajon érvényesek voltak-e az Isten Fiára, de azért érezzük, hogy nemcsak a modern olvasat szerint „gáz” az, ami történt. Jézus szülei is kétségbeesettek, tanácstalanok, s ahogy helyszínről-helyszínre mennek, végül megtalálják őt a templomban, ahogyan tanít és beszél, míg a környezete ámulva hallgatja. A döntő találkozásban, szülő és gyermek újbóli egymásra találásában felhangzik a jól ismert szlogen, a mondat, ami leveszi a szülőről a felelősséget és teljes egészében a gyermekre hárítja: Miért tetted ezt velünk? Hogyan lehettél ilyen komisz gyerek? Látod, mi meg halálra aggódtuk magunkat miattad. Bíztató látni, hogy még a „szent szüle pár” is képes érzelmileg zsarolni, képes lenne hamis bűntudatot ébreszteni a tinédzserben, ha annak nem lenne – nemcsak magához való esze, hanem – magához való Lelke is. Tisztelettel és szeretettel felel, egyértelműen, elmondva azt, ami van és nem behódolni annak, amit el akarnak hitetni vele. Mert akinek helyén van a lelke, az tudja kinek mivel tartozik, tudja, hogy kinek mi a felelőssége abban, hogy ő ott van éppen, ahol van. Jézus Krisztus tudja, hogy nem figyeltek rá, tudja, hogy a szülei hibáztak, de azt is tudja, hogy Mennyei Atyja ezt is felhasználja a javára ennek a világnak. Ezért képes a hamis bűntudat keltésre nem zsarolással, s nem ugyanazzal az eszköztárral reagálni, s ezért képes aztán szabadon döntve hazamenni és engedelmeskedni a szüleinek, felismerve ebben is az Atya akaratát.
