„Abban az órában nagy földrengés támadt, és a város tizedrésze összedőlt, a földrengés megölt hétezer főnyi embertömeget, a többieket pedig rémület szállta meg, és dicsőítették a menny Istenét.” (13.)
Azt hiszem a 2011-es nagy japán tsunami után láttam életem legmegdöbbentőbb katasztrófa utáni tévés felvételét. Nem az döbbentett meg igazán, hogy micsoda pusztítást végzett a természet, habár az is elég megrázó volt. Közel 16.000 halott, 6000 sebesült, 127.000 teljesen megsemmisült épület, na és egy sérült atomerőmű, elég megdöbbentő látvány volt. Ennél csak az volt megrázóbb, ahogyan az emberek ezt a helyzetet viselték. Láttam a boltok előtt kígyózó sorokat, a fegyelmezetten és csendben álló embereket, nem volt fosztogatás, nem volt lincselés, megdöbbentő nyugodtság. Talán a keleti és európai különbségben lehet keresni ennek a viselkedésnek az okát, mindenesetre félelmetes látvány volt ez a fajta önfegyelmező ereje egy nemzetnek. Talán csak ezzel a képpel tudom értelmezni azt, ami a Jelenések könyvében olvasható, ahol a tragédiát és a földrengést átélő népnek nem néma sorban állás lesz a reakciója, hanem a rémület után megszülető Isten magasztalás. Annyira hihetetlen, hogy van az emberi életnek egy olyan szintje, van a tragédiának és a rémületnek egy olyan pontja, amikor az ember egyszer csak elkezdi értelmezni a saját helyét a világban és a saját helyét a teremtésben. A rémület után, lehet, hogy a túlélés miatt, lehet, hogy a teremtő kezét felismerve az ember ajkán megszületik az Istent magasztaló szó vagy ének. Bennem azért felmerül a kérdés: Mindig meg kell várni az Isten magasztalásával a tragédiákat? Csak a túlélés elegendő élmény ahhoz, hogy az Isten felé forduljunk? Még nem késő magasztalni és dicsőíteni az Istent, tragédiák és földrengések nélkül. Akár most, ahogyan e sorok végére érsz…
