„A többi ember pedig, akiket nem öltek meg ezek a csapások, nem tértek meg kezük alkotásaitól, hanem imádták az ördögöket és a bálványokat, amelyeket aranyból és ezüstből, rézből, kőből meg fából készítettek, és amelyek sem látni, sem hallani, sem járni nem tudnak;” (20.)
A sokat sejtető cím mögött a nagy dilemma áll: ki vagy mi az életünk középpontja? Cizellálhatjuk is, ki és mi körül forog az életünk, mi irányít, mi motivál?! Annyira nem akartam direkt lenni, de kivételesen ez a téma ér annyit, hogy tényleg megkérdezzem: Neked ki az Istened?! Annyira durva ez a vízió a világ végéről, amikor az emberek első egyharmada szörnyethal, a többi meg menekül a szokásos útvonalon, oda és azokhoz, akiktől segítséget várnak. Pedig azt hinné az ember, hogy van ebben a pusztítós-pusztulós világvégében legalább annyi tanulság, hogy az ember változik, érezve a közelgő véget. De nem! Akkor, amikor nagy a baj, az ember rohan ahhoz, aki a legfontosabb az életében. A mai kor embere olyan istent választott magának, aki nem beszél bele a dolgába, nem kritizálja, nem akarja önmagával szembesíteni, nincsenek erkölcsi elvárásai, mivel éppen olyan, mint amilyennek az ember megalkotta. Vak, süket, néma istenek nem hallják meg a segélykiálltásunkat, nem látják meg a szükségeinket, s nem tudnak tanácsot adni, akkor amikor nagy a baj. S mivel mi alkottuk meg őket, ezért nem tudnak minket megmenteni, nem hogy egy világvégétől, de még egy aprócska körömszakadástól sem. A mi kezünk munkája, nem ment meg minket, csak az, akinek mi a keze munkája vagyunk.
