„… pedig adtam neki időt, hogy megtérjen… ” (21a.)
Már egy percen belül járunk. Pörögnek a másodpercek, lassan itt a vége, 95-96, most nem nyer a csapat. Van ez így. Egy teljes évad kemény munkája, s a remélt siker ezen az egy ponton múlik. Bele is nyugodhatnánk, dudorászva, hogy „most múlik pontosan, engedem hadd menjen…„, de az edző időt kér. A pálya szélére rendeződünk, összedugjuk a fejünk, rövid csend, majd csak ennyit mond: Harrisnak dobjátok, be fog találni. Időkérés lejárt, visszarendeződünk, elindul az utolsó 9 másodperc, ennyink maradt. Megtisztítjuk az utat, Harris megkapja a labdát, a szélen tör előre, 3, 2, 1, dobni próbál, de blokkolják, mindenki megdöbben, tényleg vége. Szinte lassítva látjuk magunk előtt, azóta is, újra meg újra. Már szól a mérkőzés végét jelentő dudaszó, és a mi Devin Harrisünk, miközben érkezik vissza a földre azután, hogy blokkolták, még a levegőben elkapja a labdát, s a félpályáról rádobja az ellenfél palánkjára. Ez az a pillanat, amit Devin Harris nevével együtt nem fogunk elfelejteni, mert a dobás talált, megadták, s 98-96-ra megnyertük álmaink mérkőzését, tényleg álmainkba illő módon. Persze nem csak a kosár maradt meg, hanem az-az időkérés, ami mindent eldöntött. Sok év eltelt, már nem kosarazom, a régi csapatból vannak, akikkel még tartom a kapcsolatot, de azóta az időkérés óta tudom, hogy a legfontosabb dolgunk az életben, hogy éljünk a nekünk adott idővel. Ha az Istentől időt kapok, azt arra kapom, hogy kihasználjam, s jól használjam, hogy abban a kevésben, ami adatik, jó döntéseket hozzak, kellő alapossággal mérlegeljek, s így teljesítsem az Ő akaratát.
