„És végül, testvéreim, imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje, és úgy dicsőítsék, ahogyan nálatok is…” (1.)
Nem hiszem, hogy sokat mondana nektek az a név, hogy Cassius Marcellus Clay jr, de talán még a „művészi” álneve sem lesz ismerős mindenkinek, ami a Muhammad Ali volt. Én most nem azért idézem ide egykori önmagát, mert olimpiai és világbajnok bokszoló volt, hanem mert van egy mondás, amit neki tulajdonítanak, s ami ma nagyon elgondolkodtatott. Ez a mondás így szól: „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.” Elgondolkodtam, mert ez a tehetetlenség ma borzasztó méreteket öltött, akár merre nézek, ez süt a társadalmunkból, ez süt szinte mindenből. Nagyon sok ember azt érzi, hogy mindaz, amit célul maga elé kitűzött, mindaz, ami dédelgetett álma, az szinte teljesen lehetetlen, hiszen annyi minden nehezítő vagy ellehetetlenítő körülmény vesz minket körbe, s áll a vágyaink, az álmaink és mi közénk. Nincsen lehetetlen, hanem csak tehetetlen ember, mert – folytatja Ali – a lehetetlen, az mindig egy lehetőség, s a lehetetlen így nem létezik. Nem azért mondta ezt, mert a sportban képes volt a legnagyobb dolgokat elérni, hanem egy olyan döntésért, ami egész életére és karrierjére kihatott. Ugyanis, a mi Muhammad Alink, megtagadta, hogy a Vietnami háborúba besorozzák, s így lett az ünnepelt sportolóból és hősből, a hitéért a nagy amerikai nemzet ellensége, akit abban a pillanatban megfosztottak bajnoki címétől. Az emberi tehetetlenség ellen a legjobb fegyver a hit, amely képes erőt adni, akár még ahhoz is, hogy az ember ne menjen el nagynak és szentnek kikiáltott háborúkba. A hit kell ahhoz, hogy az ember újra felépítsen mindent, ha kell a nulláról. S azt hiszem, a hit és a lehetetlen között a legfontosabb pont az imádság, amelyre még az olyan embereknek is szüksége volt, mint Pál apostol, akkor, amikor szinte a lehetetlenre vállalkozott.
