„Mi pedig, testvéreim, miután külsőleg, de nem szívünkben, egy rövid időre elszakadtunk tőletek, annál nagyobb vágyódással törekedtünk arra, hogy ismét lássunk titeket.” (17.)
Életemnek egy nagyon nehéz időszakában láttam először a Padlás c. színházi darabot, aminek akkor felnőttként is úgy tudtam örülni, mint egy egészen kicsi gyerek. Csak ott eszméltem rá, hogy a „Szilvásgombóc” dal ebben szerepel, s ugyancsak ott jöttem rá, hogy az egyik kedvenc dalom, a „Fényév távolság” is, ebben a musicalben hangzik fel először. Aki nem ismerné, a Sztevanovity Dusán és Presser Gábor által írt mese-musical egy padláson játszódik, ahol négy szellem vár arra, hogy a Révész elvigye őket az „örökre szépek bolygójára”. Persze van benne ármány, van benne szerelem, jó kis móka korhatár nélkül, még humor is akadt benne. Ahogy néztem és hallgattam az újra-hangszerelt darabot, egyre erősebben éreztem, hogy minden szereplőnek ugyanaz az érzése van, mint nekem. Elszakadtunk valamitől és valahonnan, s az egész életünk folyamatos vágyódás és útkeresés, állandó törekvés arra, hogy végre rátaláljunk, hogy végre megérkezzünk. Ez-az, ami minden emberi életnek a mélyén – tudva vagy tudatlan – de ott motoszkál, örök nyugtalanságot okozva ezzel nekünk. Ha egy embertől szakadunk el, akit nagyon szeretünk, igyekszünk mindent megtenni, hogy minél hamarabb visszataláljunk hozzá. Ha a hazánkat kellett hátra hagynunk, akkor addig hajt a honvágy, míg újra vissza nem térünk oda. Amikor az Istent veszítettük el, ott olyan nagy lett a köztünk lévő távolság, hogy akármennyire is vágyunk rá, de nem tudunk újra a közelébe jutni. Ezért döntött úgy az Isten, hogy Jézus Krisztusban egészen közel jön hozzánk. Már nincsen tőlünk fényév távolságra, sőt!