„Úgy gondoltam, hogy az embereket ilyen módon próbálja meg Isten. Így tűnik ki, hogy ők magukban véve hasonlók az állatokhoz.” (18.)
Azt mondják az okosok, akik kicsivel jobban értenek a gyerekekhez, mint én ( és szerintem ebből a fajtából jópár millió ember él ezen a földön 🙂 ), hogy a gyerek számára az egyedüllét az igazi teszthelyzet. Megvannak a letisztázott játékszabályok, mindenki tud mindent, egészen addig, míg apa és anya vele egy szobában vannak. Amikor kimennek a felnőttek, akkor kezdődik az igazi élet a gyerek számára, s ekkor derül ki, hogy mennyit is ér neki amit mondtunk vagy mennyire sikerült azonosulnia a felnőttek játékszabályaival. Amikor egyedül van, akkor derül fény az igazi természetére. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kamasz is ilyen: az első házibulin derül ki, ahol nincsenek szülők, hogy mennyit is ért a nevelésük.) Nem elemzem a gyermek és kamasz lélek rejtelmeit, inkább írok magamról, ha meg te is önmagadra ismersz, az csak jó mindkettőnknek. Amikor azt hiszem vagy valami beteg gondolat folytán azt feltételezem, hogy Isten nem lát, nem figyel, elhagyott és nincsen velem, akkor derül ki az igazi természetem. Mindaz, ami legbelül, valahol mélyen bennem lakik. Mint a gyerek, egyedûl a szobában, aki lehet, hogy játszik tovább, mintha a figyelő szemek vele lennének, de az is lehet, hogy valami rosszra adja a fejét, mert azt hiszi, most senki sem figyeli. Az ember önmagában, az Isten nélkül nem tud mást, csak természete szerint cselekedni, ami jelen esetben inkább emlékeztet az állatra, az ösztönösen cselekvő lényre, mintsem mindarra a csodára, ami Istennel együtt lehetünk.
