„Nincs hát jobb dolog, mint ha az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. De beláttam, hogy Isten kezéből jön ez is. Mert ugyan ki ehetik, és ki lehet vígan nála nélkül?” (24-25.)
A gourmet nem egy francia káromkodás, hanem annyit tesz és annyit jelent, hogy ínyenc. Most nem arra gondolok, aki képes Karancslapujtő egyetlen kocsmájában Szent Jakab kagylós pirítóst kérni, hanem arra az emberre, aki tényleg élvezi az ízeket és a zamatokat, aki képes elmerülni ezeknek egyszerű forgatagában. Kicsit zavarban vagyok, vagy abban kellene, hogy legyek, mert ugye a keresztyénség nem feltétlenül erről kell, hogy szóljon, hanem sokkal inkább a lemondásról, meg szenvedésről, meg nélkülözésről. Kenyér és víz, hátha attól majd többet látjuk a szüzanyát ( a „Legyetek jók ha tudtok” c. film egyik legjobb poénja, nem mondom meg hol van, mivel ez is kötelező, nézd végig!)! Most belekapaszkodhatnék abba az aprócska igazságba, hogy Jézus olyan bort kevert, hogy olyan zamatút senki sem ivott azóta sem, vagy, hogy Keresztelő János ezzel a sáska-méz kombóval korát megelőző gasztronómiai érzékenységgel nyúlt az alapanyagokhoz. De én inkább a prédikátort veszem elő, aki megállapítja, hogy igazán enni és inni nagyon jó dolog, de igazán enni és inni csak az tud, aki érti és tudja, hogy mindez honnan és kitől jön. Igazán élvezni az ízeket, az életet, a színeket vagy az illatokat, hiszem csak úgy lehet, ha az Isten kezéből fogadjuk el, s azzal az örömmel esszük, isszuk és élünk vele, mint amilyen örömmel Ő adja nekünk.
