„Mert ahol sok a bölcsesség, sok a bosszúság is; és aki gyarapítja az ismeretet, gyarapítja a szenvedést is.” (18.)
Irigylem a naiv embereket, mert ők tudnak valami, amit én nem. Tudnak egyszerű ártatlansággal rácsodálkozni a világra, nem feltételeznek rosszat, nem hiszik, hogy az, aki mögöttük lépdel ártó szándékkal megy utánuk. Naivnak lenni jó, mert nem gondolsz a dolgok mögé rosszat és aljasságot, mert azt hiszed, ha valami rosszat tesznek az emberek, az csak véletlen, nem ellened irányult, egyszerűen csak így alakult. Aztán amikor az ember kilép ebből a körből, amikor szépen lassan elkezd a dolgok mögé nézni, amikor lassan egyre többet és többet tudunk meg a világból, akkor jövünk rá, hogy a tudás, az ismeret, sajnos azzal is jár, hogy le kell vegyük azt a naiv szemüveget, amivel a világot szemléljük. Talán a világ egyik legbölcsebb embere írja a Prédikátor könyvét, amiben megállapítja, hogy minél többet tudsz, annál nehezebb lesz az életed. Nemcsak azért, amiért Ádám és Éva a tudással magára vette a gyötrelmet is, hanem főleg azért, mert a tudás az a furcsa hatalom, ami annál nagyobb fájdalmat okoz, minél jobban birtokoljuk, s minél több van belőle. Valahol mégis azt gondolom, hogy mi keresztyének nem maradhatunk a boldog naivitás biztonságos keretei között, hanem onnan kitörve neki kell indulnunk az életnek, a gyermekből felnőve látni és láttatni azokat a dolgokat, amiket az Isten tudásként és ismeretként elénk adott. Ezzel vállalva azt a gyötrelmet is, ami mindig is az Isten emberének a sajátja volt. Kiválasztottak, harcosok, királyok, próféták, papok és tanítványok járnak ezen az úton, egyre jobban megismerve Istent, egyre jobban kiismerve ezt a világot, könnyek és gyötrelmek között haladva előre, egy olyan úton, ahol minden tudás okozta szenvedés végén a szerető Isten áll és vár bennünket. Ha Isten valamit látni engedd, ha megadja neked a tudás és felismerés ajándékát, akkor ezt ne hallgasd el a világ elől, még akkor sem, ha gyötrelmet és szenvedést okoz majd neked!
