„Fiaim, ne tétlenkedjetek! Hiszen titeket választott ki az Úr, hogy az ő szolgálatára álljatok, neki szolgáljatok és áldozzatok.” (11.)
Amikor utoljára valaki nekem a „Nomen est omen” mondást fejtegette, akkor éppen abban az összefüggésben próbálta velem lenyeletni, hogy a „név az kötelez”. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy amire ő gondol az a „noblesse oblige”, ami azt jelenti, hogy a nemesség kötelez, vagyis egy nemes ember nem lehet egy utolsó paraszt, de ugye ezt nem volt képes már befogadni. Mert a „nomen est omen” sokkal inkább azt jelenti, hogy a név elárul valamit a viselőjéről, vagyis ahogy szó szerint fordítjuk: a név jósjel. Gondoljatok csak Jézus „tanítvány-átnevező” projektjére, vagy Benjámin születésére, a név sokkal több, mint pusztán csak az, ahogyan hívnak minket. Ezt ha így nehéz elképzelni, akkor gondoljatok a vicces fantázianevekre. Mint a finn kidobóember, Hallja Menjeninnen, vagy a japán alkoholista, Isike Magasaki, vagy a lusta indián, Untatamunka. Van még, de talán ennyi is elég annak érzékeltetéséhez, hogy a név amit viselünk, az sokat elárul abból és arról, hogy kik is vagyunk, esetleg kik kell, hogy legyünk?! A másik verzió, a „noblesse oblige” az, amikor is arról van szó, hogy a tisztségünk, a származásunk, az előjeleink, egy elvárható viselkedést is feltételeznek. Erre a legjobb példa a mai igénk, amiben Ezékiás király összegyűjti a papokat és a lévitákat és azt mondja nekik, hogy viselkedjenek, szolgáljanak és dolgozzanak aszerint, amire az előjeleik kötelezik őket. Nem lusta indiánok, hanem aktív szolgái és munkásai az Élő és Mindenható Istennek. Ha pedig ez így van, akkor meg ne tétlenkedjenek, hanem tegyék azt, amit tenniük kell. A szokásos tanulság: Akinek van füle…
