„Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan apja, Uzzijjá, csakhogy ő nem ment be az Úr templomába. A nép azonban továbbra is romlott volt.” (2.)
Nem is tudom, csak úgy elővesz néha ez az érzés, de akkor olyan elemi erővel tör rám, olyan fájóan, hogy muszáj engednem neki. Biztos tudod miről beszélek, ez pontosan az, amikor felteszi az ember magának a kérdést, hogy most akkor én vagyok bolond, vagy mindenki más? Nehéz volt megértenem, hogy ilyenkor mit is kell tegyek, mit kell gondoljak, mit kell reagáljak erre az egészre. Egészen addig voltam bajba ezzel, míg el nem olvastam egy igen tanulságos történetet. Sok verziója kering, az egyik az, amit Zedka mesél Veronikának a híres Coelho könyvben. Valahogy úgy szólt, hogy volt egyszer egy csodálatos birodalom, tele boldog és kedves emberrel, és egy nagyon kedves királyi házaspárral, akik vigyázták és vezetgették őket. A birodalomban két forrás volt, az egyik icike-picike, alig csepegő, a palota belső kertjében, ebből ivott a királyi házaspár, csak ők használták ezt a forrást. A másik, nagy vízhozamú a főváros főterén volt, ebből ivott mindenki más a birodalomban, ez táplálta az összes kutat, csermelyt és patakot. Aztán egyszer egy gonosz varázsló megelégelte ennek az országnak a boldogságát, s megmérgezte azt a forrást, ami a főtéren volt. Szépen lassan, mindenki, aki ivott a vízből elkezdett megváltozni. Más lett a szép, más lett a fontos, más lett az értékes, s a királyi házaspár azt vette észre, hogy szépen, lassan mindenki megváltozik körülöttük, mindenki megőrül. Egyre nehezebben bírták ezt elhordozni, s végül megkérdezték a jó és kedves tündért: mit tehetnének, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen? A tündér csak ennyit válaszolt: – Menjetek le ti is a főtérre, és igyatok abból a forrásból, amiből mindenki más. Ez a történet ennyi sajnos. Vagy másokat is odaengedsz ahhoz a tiszta forráshoz amiből te iszol, vagy te is iszol a másikból. A közös forrás a lényeg, mert enélkül vagy te vagy bolond, vagy mindenki más.
