„Álljanak ott minden reggel, hogy hálát és dicséretet mondjanak az Úrnak, ugyanígy esténként is…” (30.)
Ma este úgy voltam, mint a viccben az anyuka, akit friss jogosítványos szöszi lánya először visz haza. Amikor megérkeznek, az anya kiszáll, és azt mondja: – Nagyon szépen köszönöm! – Szívesen édesanyám, máskor is – mondja a lánya. – Jaj, drágaságom, nem neked köszöntem meg, hanem a Jó Istennek! Közel öt óra vezetés után én annyit hálálkodtam a Jó Istennek, mint korábban sohasem, mert volt itt minden, amit el lehet képzelni. Friss jogsis anyukák, régóta jogsis aggastyánok, jobbra tartást nem ismerő ukránok, és persze baleset, terelés meg miegymás. Szóval így a nap végén nem a kocsimnak köszönöm, nem a gyönyörű szép mitfáreremnek, nem a lelkes utasaimnak, nem is az önnön technikás vezetésemnek, hanem egyedül és kizárólag a Jó Istennek. Akinek mindig lehetünk hálásak. Reggel és este, elindulásnál vagy megérkezésnél, mert életünknek nincsen olyan pontja és szeglete, ahol ne lehetne hálát adni az Istennek. Lehet, hogy néha nem azért, ami minket ér vagy nem ér, hanem egyszerűen csak azért, ami Ő maga. Azt hiszem, egészen mássá tesz egy életet, ha úgy indítjuk a napunkat, hogy hálát adunk, majd amikor este megérkezünk, akkor is az utolsó szavunk a hálaadás szava lesz. Ez a fajta hálaadás olyan keretet ad a napnak, ahol nem fér el gyűlölet, harag vagy felesleges indulat, hanem ahol lehet mindent az Isten színe elé vinni és tenni. Akinek a hála a legerősebb érzése, az a boldog ember. Aki képes az Istennek szüntelen hálát adni, az pedig már kicsit több is, mint boldog, nevezzük – mondjuk – megérkezett vagy célba ért embernek. Nekem még messze a cél, de jó úton vagyok és egészen jó irányba haladok, s így edzem magam este és reggel: hálát adva mind az elindulásért, mind a megérkezésért.