„Amikor fölnézett az öregember, és meglátta az úton levő embert a város terén, megkérdezte: Honnan jössz, és hová mész?” (17.)
Mivel most a „már igen és még nem” majdnem újszövetségi feszültségében élek, így egészen bátran hozakodom elő egy-egy jó anyósviccel. Lehet, ez pont nem lesz jó, de nekem akkor is tetszik. Az anyós látogatóba megy a vejéhez. – Meddig marad anyuka? – kérdezi a veje. – Hát fiam, ameddig szívesen láttok. – Jaj, anyuka, hát már a kávét se tetszik megvárni? Van, aki csak átutazóban van nálunk és van, aki sokáig marad. Vagy úgy készül, hogy sokáig marad és közben a kávét sem várja meg! Komolyabbra fordítva, mindenki csak átutazóban van ezen a világon, s még ha örökkévalóságnak tűnik is az itt eltöltött idő, egy másik nézőpontból pillanatnyi állomás csupán. Mindenki átutazik. Talán jobb lenne, ha ezt gondolnánk az életünkről, s akkor más minőségben sikerülne gondolkodnunk vagy éppen cselekednünk. Nem próbálnánk meg annyi mindenben az örök és maradandót keresni, ha tudnánk, hogy nemsokára mi is megyünk tovább. A kérdést igaz nem gyakran szegezik nekünk, de ma mégis vegyük magunkra! Honnan jössz és hová mész? Mert mindkettő nagyon fontos annak, aki átutazóban van. Az is, ami mögötte van, amit már megélt, amit látott, mint ahogyan az is, amit még csak remél, s ami áhított célként a szeme előtt lebeg! A nagy hibákat akkor és ott követjük el, amikor elfelejtjük, hogy csak átutazóban vagyunk, s a jelen csupán annyi, amit erre a két kérdésre válaszolunk, legyen szó a szavainkról vagy akár a tetteinkről. Aki tudja honnan jön, annak van öröksége, van múltbeli tapasztalata, van már valami a háta mögött. Aki tudja hová megy, annak vannak céljai, vannak vágyai, s a múlt tapasztalatai segítenek abban, hogy ezeket el is érje. Aki a két kérdés közül az egyikre nem tud válaszolni, az vagy leragadt a múltban, vagy nem lát a jövőbe. Aki egyikre sem tud, az tehetetlenül toporog a jelenben. Aki mindkettőre tud, az képes élni igazán!