„Amikor azonban meghallották a jábés-gileádiak, hogy mit tettek Saullal a filiszteusok, harcosaik elindultak, és leszedték Saulnak és fiainak a holttestét, és elvitték Jábésba. Ott temették el csontjaikat Jábésban egy tölgyfa alatt, majd hétnapos böjtöt tartottak.” (11-12.)
Ha végig nézem az életem és meg kellene fogalmaznom, mi okozta és okozza a legnagyobb kihívást a keresztyén létmódban, akkor azt mondanám, hogy a helyes reagálás a dolgokra és az emberekre. Óriási küzdelem, napi kihívás újra és újra tudatosítani magamban, hogy elsőrenden nem arra kell reagálnom amit mások velem tesznek, hanem arra, amit az Isten tett értem és velem. Nem megy ez olyan egyszerűen, akármennyire is szeretném, sokkal nehezebb ez, mint azt kezdő keresztyén koromban gondoltam. Mert az ember sok mindenre automatikusan reagál, reflexszerűen, szinte öntudatlanul. Jézus Krisztus ezért inti sokszor a tanítványait arra, hogy ebben ne pusztán emberiek legyenek, hanem próbáljanak krisztusivá válni. Ha pofon vernek balról, akkor erre nem az a reakció, hogy odatartod a másikat is, ahhoz, hogy ezt megcselekedd már az Isten is kell. Önerőből nem megy. De a feladat adott: Engedelmeskedni az Istennek ösztönökön, automatizmusokon és emberi reakciókon túl is. Ennek szép példája az Ószövetségben a Saul halála körüli eseménysorozat, ahol a jábés-gileádiak elmennek és megadják Saulnak és fiainak a végtisztességet. Mert persze, Saul elfordult az Istentől, megérdemelte a bukást, meg van erre is a jó kis ideológia. Meg ugye jön Dávid, most aztán az-az automatikus reagálás mindenki részéről, hogy szidjuk az elődöt, hátha megszeret az utód. De van, aki nem így reagál, hanem a belső hangja, a végtisztesség megadásának vágya, az Istentől jövő ősi parancs és törvény erősebb, mint a politika vagy az érdek. Boldogok azok, akik akarnak, mernek és tudnak így reagálni!