„De áldott az asszonyok közt Jáél, a kéni Héber asszonya, nincs nála áldottabb a sátorlakó asszonyok között.” (24.)
Ritkán merek belemenni a folytatásos reggeli szösszenetekbe, de ez most szükségszerű, így ha valaki nem tudná elhelyezni a mai gondolatmenetet, az mindenképpen olvassa el a tegnapit. Ha annak elolvasása után sem tudja a ma reggeli gondolatokat rendszerbe illeszteni, akkor mi kérünk elnézést. Szóval a tegnapi történetünk főhősnője, az ellenség fejébe sátorcöveket verő Jáél ebben a pár versben megkapja a maga társadalmi elismertségét. Nem harminc év fegyházat, nem méreginjekciót, nem álhírekkel teletűzdelt médianyilvánosságot, hanem egy hősi ének sorai tesznek róla és tettéről említést. Művészi sorok, egy művészi tettről?! Így énekel a prófétanő: „szétzúzta a fejét, betörte, átfúrta halántékát”. Kedves sorok egy kedves és csodálatos nőről. A mi európai áltoleráns világunkban és kultúránkban értelmezhetetlen ez a brutalitás, mint ahogyan az ezt megéneklő vers is ugyanerre a sorsa jut. Áldott az, aki ilyet tesz? Ez a Jáél nem egy Teréz anya, más a módszer, más a temperamentum és mégis. Nincs nála áldottabb. Most akkor, hogy is van ez? A megoldás vagy inkább a feloldás nem is annyira bonyolult. Persze nem lehet majd belőle levezetni, hogy minden cél szentesít minden eszközt, mert erről szó sincsen. De az biztos, hogy aki felismeri az Isten akaratát és képes azt megcselekedni, amire az elhívása szól, az-az ember áldott. Jáél azt tette, amit tennie kellett. Még ha furcsának is tűnik, s talán brutálisnak, de neki ott ez volt a dolga. Felismerte a helyzetet, túllépve nőiességen, szokáson, látszatbecsületen, tette, amit tennie kellett. Áldott, aki teszi a dolgát úgy, ahogyan azt az Isten kéri tőle!
