„Áldd meg, Uram, amije van, gyönyörködj keze munkáiban! Törd le támadói derekát, és azokét, akik gyűlölik őt, hogy ne kelhessenek fel többé ellene!” (11.)
Egyszer olvastam egy cikket, amiben a magyar szólások és mondások eredetét próbálták bőszen kutatni. Meglepett, hogy hány olyan mondásunk van, aminek a gyökerei a Szentírás szövegében keresendők. Persze egyértelmű az elv, ha az ember kicsit utána néz a bibliafordító Károli Gáspár munkásságának, aki a magyar irodalmi nyelv alapjait rakta le bibliafordításában. A lényeg, hogy a klasszikusok mellett, mint az „aki nem dolgozik ne is egyék” vagy a „ki mint vet, úgy arat” olyan mondások is megjelentek, mint a „letöröm a derekadat”! Ez utóbbi különösen is megmaradt, hiszen az én békés keresztyén lelkületem nehezen talál szavakat arra, amikor jogos haragomat próbálom valahogy épp ésszel feldolgozhatóvá tenni. Tetszik, hogy Isten nem akarja elrejteni a haragját, hogy az élet részeként kezeli, s ennek hangot is ad. Mint ahogyan annak is, amikor valaki megérdemli, hogy nyakon vágják, amikor egyesek megvédése miatt még arra is képes, hogy csakugyan letörje másoknak a derekát. Nagy dilemma ez nekünk, keresztyéneknek, mert mi ebben nem vagyunk annyira jók, mint a Mi Istenünk. Nem mindig tudjuk, mikor kell valamibe belenyugodni, mikor kell harcolni, mikor jó eszköz az ima és mikor jön el egy igazi nagy büdös pofonnak az ideje, ami mégiscsak kedvesebb, mint a derékba törés. Engem ez a mai ige arra bátorít, hogy még erősebben és szenvedélyesebben kutassam az Isten akaratát, egyre mélyebben ássam bele magam az Ő Igéjébe, hátha megmutatja nekem mikor és kit kell megvédeni, vagy éppen derékba törni. S kell-e, hogy ne csak imára kulcsoljam a kezem, hanem arra is, hogy megvédjem önmagam, vagy azokat, akik rám bízattak… nagy dilemma ez…