„Meghízott Jesúrún, kirúgott a hámból – elhíztál, kövér vagy, hájat eresztettél! -, és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját.” (15.)
Ezt a ma reggeli szösszenetet nem a tükörben látott rémkép ihlette, nem is diétás tanácsokkal lesz tele, nem érdekel sem a háj, sem az elhízás. Sokkal jobban érdekel és izgat a lelki és szellemi tunyaságnak a kérdése. Sokkal veszélyesebbnek tartom a szellemi és lelki restséget, mint a testünk bármilyenféle és fajta elhízását. Mert ahhoz tényleg elég egy tükör, belenézel és megállapítod, hol is lettél több, miben változtál hátrányodra (vagy éppen előnyödre). De azt, hogy lelkileg leragadtál, hogy szellemileg ellustultál, azt nagyon kevés tükör képes megmutatni. A tünetei sem annyira észrevehetők, mint egy fizikai elváltozásnak. Évtizedekig lappang, napról-napra esz meg, észrevétlenül lesz az életed része. Nyomogatunk, lájkolunk, kitűzünk, másodperces csatákat vívunk honlapokon, kattintunk tovább, de mikor olvastál el egy igazán jó könyvet?! Nem gondolom, hogy a „Szürke ötven árnyalata” kimeríti a könyv és a jó fogalmát. Nem vagyok egy „szirmai”, de szerintem is emberi fogyasztásra alkalmatlan. Olyan, mintha a mekis tálcán maradt ételcafatokból próbálnál valamit magadnak összekapargatni, aztán fejedelmi ebédnek neveznéd. Lehet, hogy van, akinek az, de akkor az még nem evett igazi ételt. Mikor gondolkodtál utoljára önmagad felől? Mit miért teszel, hogyan működsz, mi motivál, merre tartasz? Kibeszélni másokat egyszerű, kritizálni, cikizni napi rutin, de önmagad mikor vetted vizsgálat alá? Ha volt hited, vagy ha van hited, akkor mikor tettél fel utoljára magadnak kérdést ezzel kapcsolatban, amit aztán a győztesek teljes bizonyosságával tudtál megválaszolni?! Mikor kerested alázatosan a Mindenség Urát, akinek rá vagy szorulva a kegyelmére és szeretetére? Vagy azt hiszed, megy ez magadtól is? A lelki és szellemi romlás mindig így kezdődik, azzal az öntelt gondolattal, hogy megy egyedül is, jó vagyok én az Isten nélkül is…
