„De amikor rászakad a sok baj és nyomorúság, akkor ez az ének, amely nem megy feledésbe utódai között sem, tanúskodni fog ellene, hogy ismertem szándékát, amelyet már most melenget, mielőtt még bevittem volna arra a földre, amelyet esküvel ígértem neki.” (21.)
Talán a legismertebb (azért merem lelkifurka nélkül közreadni, mert egy szerzetes mesélte először) litánia az, amikor a szentmise elején a gyakorlatnak megfelelően a kispap ezzel kezdte: – Testvérek baj van a mikrofonnal! Érkezett is rá a felelet, a kötött rendnek megfelelően: – És a te lelkeddel! Nem gondolom, hogy a kispapnak baj lenne a lelkével, de a hagyományaink és szokásaink néha azért igényelnének egy kis utánagondolást. Valaki mondja, mi meg ráfelelünk, anélkül, hogy értelmet tulajdonítanánk a szavaknak, mögé néznénk, vagy akár időt hagynánk a megértésre és az elmélyülésre. Vagyis mégiscsak baj van nemcsak a mikrofonnal, hanem a lelkünkkel is. Sok egyszemélyes litániát láttam én már, amikor az élet szörnyűségeit a lelkünk „gondolkodás” nélkül rezonálta vissza. Panaszkodunk, sóhajtozunk, nehéz az élet, bizony nehéz, és az a sok gonosz ember, bizony-bizony, ilyen ez a világ. Észre sem vesszük ezt a bennünk zajló felelgetőst, s annak káros következményeit. Isten kijózanító bölcsessége ma reggel ebben akar utat törni magának, ki akar szakítani az önsajnálatból, a folyamatos panaszkodásból. Nem egy éneket ad nekünk, de mindenképpen emlékeztet, hogy Ő megmondta előre. Elmondta milyen a világ, elmondta milyen veszélyek leselkednek ránk, nem mondhatjuk, hogy mit sem tudtunk ezekről a dolgokról. Azt is elmondta, hogy van kiút az önsajnálatból, az önféltésből, a panaszkodásból. Szeretetébe kapaszkodva, Igéjének engedelmeskedve van esélyünk egy jobb életre, ahol max. csak a mikrofonnal lehet a baj, de a lelkünk ragyog és szárnyal…
