„Átkozott, aki titokban agyonüti a felebarátját! Az egész nép mondja rá: Ámen!” (24.)
Nem hiszem, hogy sokaknak ismerősek lennének a következő nevek: Betty Parris, Abigail Williams, Ann Putname, Betty Hubbard, Mercy Lewis, Susannah Sheldon, Mercy Short és Marry Warren. Ezek a fiatalok, szinte még gyerekek, elkezdtek egy nagyon érdekes játékot. Akkor még nem volt tv, nem volt fészbúk, nem volt mivel szórakoztassák magukat. Ezért földön fetrengtek, furcsa tüneteket produkáltak, s amikor szüleik és városkájuk lakói megkérdezték, hogy mi is történt velük, ők elkezdtek neveket ismételgetni, akik – szerintük – rontást hoztak rájuk, mert lepaktáltak az ördöggel. Kis játékuk eredménye a 17. század egyik legnagyobb boszorkányüldözése és pere lett, amiben Salem városka és környékének lakói közül nyolcvan embert börtönöztek be és közülük húsz embert végeztek ki. A vád minden esetben ugyanaz volt: titokban lepaktáltak az ördöggel, embereket megrontottak, tönkre tettek, de a bíróság hamar felszínre hozta az igazságot, mert aki bevallotta, hogy csakugyan boszorkány és más boszorkányokat is megnevezett, az kegyelmet kapott. Arthur Miller lehet itt vesztette el a fonalat, s írta meg híres színdarabját. A társadalom mindig képes a félelmeibe kapaszkodva őrültségeket csinálni, s egyes tagjai veszik maguknak a bátorságot, hogy a saját kis beteg játszmáikat nagy elvek mögé bújtatva próbálják meg játszani. Salemben is olyanok lettek boszorkánnyá, akik gazdagok, irigylettek vagy bosszantóak voltak vádlóik számára. Köztük egy négy éves kislány is… no comment! Ezért gondolta azt a Mindenható Isten, hogy úgy menti meg népét és társadalmát az ilyen és ehhez hasonló boszorkányperektől, hogy Ő mondja ki, mi érdemel átkot vagy éppen mi hoz áldás. Népének így már nem kell bizonygatni, meg gyanúsítgatni, csak egyszerűen áment kell mondania az isteni szóra. Ennyi. Ő dönt. Mi pedig vagy áment mondunk erre, vagy játsszuk a kis boszorkánypereink….