„Ne legyen tarsolyodban kétféle súlymérték, nagyobb és kisebb.” (13.)
Ha jól tévedek, akkor volt Grétsy Lászlónak egy nagyon jó kis cikke, amiben olvasói felvetésre nem egy szóra állt meg, hanem egy egész mondatra. Éppen azt vizsgálta, hogy mit is jelenthet a mondás, amiben „minden szentnek maga felé hajlik a keze”. Az értelme világos, az ember alapvetően önző, még a szentek is. Lám-lám. Így megy ez nálunk embereknél, a jóság és az önzőség furcsa keveredése még a szenteket is utoléri. A csodálatos nyelvész, ugyanakkor egy érdekes eredetsztorival állt elő. „Most már fogadjuk el, s ne a szentek bírálatát érezzük ki belőle, hiszen ez eredetileg sem volt benne, hanem, ezt hallván, inkább a szenteknek bennünket is a jámbor, áldozatos életre csábító, magukhoz hívó mozdulata jusson eszünkbe!” Vagyis azt mondja, hogy talán a mondás eredetije nem a szentek élethez való hozzáállását volt hivatott tisztázni, hanem az őket ábrázoló portrék adták az ihletet. Minden szentnek maga felé hajlik a keze, hiszen vagy imádkoznak, vagy magukhoz hívnak ezeken a képeken. Zseniális. Engem legalábbis megvett Grétsy László ezzel az ötlettel. Mert én is olyasmiféle vagyok, aki szeretném azt hinni, hogy a szent pontosan attól szent, hogy önmagát mások mögé helyezi. Tudatosan vállalja a hátratételt, mert tudja, hogy mit akar a Szentek Legszentebbje, a Mindenható Isten, aki nem tűri meg az önmagunk felé hajlást. Nincs két mérce, nincs hamis súlymérték, nem kedvezhetünk magunknak, hiszen Ő az, aki már kedvezett nekünk. Szeretett, birtokba vett, megmentett, megszabadított. Megmérettünk, könnyűnek találtattunk, de mégis kegyelmet nyertünk. Innentől fogva egyetlen egy mércénk maradt, egy véka és egy súly, ami úgy mér meg másokat és mindent, ahogyan az Isten is kegyelmesen megmért minket….
