„A bírák vizsgálják ki jól az ügyet, és ha hazudott a tanú, hazugságot vallott embertársa ellen, azt tegyétek vele, amit ő akart tenni embertársával. Így irtsd ki a gonoszt a magad köréből!” (18-19.)
Egy olyan világban, ahol nincsen már az adott szónak semmilyen hitelessége, muszáj mindent írásba foglalni. Persze a hiteltelenséget lehet fokozni, mert ma már az sem érvényes, amit leírunk, de azért próbáljunk annyira naivak lenni, hogy legalább abban hiszünk, ami írva van. Ez ilyen keresztyén sajátosság: az Írás mindenek felett. Ha ígérek valamit, jobb írásba foglalni, mondjuk megírni egy szándéknyilatkozatot, hogy ha minden úgy alakul, akkor majd de jó lenne ha… gáz, tudom, de ez van. Nem volt ám mindig így, mert létezett egy olyan rend és lehetőség, ahol a legnagyobb erő az adott szó volt. Hiszen a rendet az-az Isten alkotta, akinél a szó mindig a tettben folytatódott, vagy talán sohasem vált ez a kettő szét benne. Ezért is volt fontos, hogy az ember, a választott nép, a keresztyén nagyon vigyázzon a szavára, mert a Mi Istenünk a szavaknak is az istene. Mert a szó arról tanúskodik, ami a szívben van. Aki pedig hamisan tanúskodik, az megérdemli, hogy kiderüljön: a szavai ellenére mi is lakik a szívében. Jézus Krisztus így leplezi le mindig a gonoszt, szembesíti a hazug szót az eredeti indulattal. A hazug tanúnak pedig ugyanaz a sors jut, amit hazugsága révén ő a másik embernek szánt. Durva, de egyszerre mégis lenyűgöző ez az isteni elv. Ha valaki hazudik, akkor azt tegyék vele, amit ő is tenni akart az embertársával. Mert amit hazugsággal a másik ellen akarsz elérni, azt az Isten rád fordítja vissza. Nemcsak több ezer éve volt ez így, hanem, ha minden igaz, akkor most is így van! Feltéve, ha az isteni szándék nyilatkozat azóta meg nem változott…
