„A tanúk emeljenek rá először kezet, amikor kivégzik, csak azután az egész nép. Így takarítsd ki a gonoszt a magad köréből!” (7.)
Többször is voltam már abban a szerencsétlen helyzetben, hogy tanúskodnom kellett, hol komolyabb, hol pedig egészen apró-cseprő ügyekben. Pedig én is láttam az Oscart, ahol Aldo két gyomorkeserű között elejti a tanúskodás elleni vádbeszéd alapmondatát: Ne tanúskodj, tovább élsz! Persze a főnöke ráparancsol, így muszáj aláírnia a papírt. Én sem nagyon tehettem mást, amikor kijön a behívó azzal az aprócska megjegyzéssel, hogy ha nem megyek be tanúskodni, akkor előállítanak, a költségeket pedig – értelemszerűen – rám terhelik. Ugye-ugye. A kedves szavak és az ész érvek mindig meghatják az embert. Mert tanúskodni állampolgári kötelességünk. Aztán meg az államnak a kötelessége, hogy megvédjen minket a tanúskodás káros mellékhatásaitól. Egyszer színes fémtolvajok ellen tanúskodtam (igen jól értetted, nem a fém volt színes), nevem sem volt csak számom, hogy aztán nehogy bajom legyen belőle. Az állam annyira jól megvédett, hogy a bíró két folyosót beordított a nevemmel, mert elfelejtette, hogy engem elvileg védeni kellene. Ennyit erről. Tanúskodunk. Jól vagy rosszul, nemes vagy nemtelen ügyekben. Tanúskodunk, hiszen látjuk, tapasztaljuk, hozzászólunk, megosztjuk, lájkoljuk, véleményt formálunk. Mert ugye megtehetjük. Bátran. Bármikor. Aztán majd megvédenek, ha akarnak meg tudnak. Isten rendjében a tanúvédelem máshogyan nézett ki. Mert a tanú, nemcsak a bizonyításba volt bevonva, hanem az ítélkezésbe is. Eleve két-három tanú kellett a legsúlyosabb büntetés kiszabásához, ráadásul, a tanú azzal hitelesítette magát, hogy ő kezdte a kivégzést, a tanúk dobták rá azt az első követ. Egészen másfajta lehetőség a véleménynyilvánításra. Vállalni a neved, az arcod, a véleményed, aztán pedig az ítélethozatal után nyakig benne lenni a sztoriban. Ez a felelősség. Nem is akármekkora. Vigyázz miről tanúskodsz! Mert Isten a te kezedbe teszi az első követ…
