„Vigyázz, ne támadjon szívedben ilyen alávaló gondolat: közeledik a hetedik esztendő, az adósságelengedés éve, és ne nézz emiatt rossz szemmel szegény testvéredre! Mert ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált majd miattad, és vétek fog terhelni téged.” (9.)
Mindenkit megkísért néha-néha egy-két alávaló gondolat. A Szentírás az alávalóságot arra érti, amikor az ember lehetne jó, birtokában van az ehhez szükséges tudásnak vagy képességnek, de egyszerű számításból mégsem ezt teszi. Vegyünk egy példát. Mindannyian tartozunk, vagy Istenhez, vagy neki, szerencsésebb esetben mindkettő, de nyilván az utóbbi előfeltétele az előzőnek. Aztán vannak emberek, akik tartoznak, vagy nekünk, vagy hozzánk, hasonlóan az előzőekben foglaltakhoz. Isten úgy gondoskodott ezekről a viszonyokról, hogy az ember törődjön mindkét kategóriával, figyeljen oda másokra, lássa meg a szükséget, és adjon. Esetleg adjon kölcsön. Ha esetleg ez elviselhetetlen teher lenne, akkor ott van a nagy elengedés éve, amikor a hetedik évben elengedtek minden tartozást. Most jön az alávaló gondolat. Mert az emberben ilyenkor hadra kel egymással az „én tartozom” vagy „nekem tartoznak” életérzés. Mert ha az Istenhez tartozom, akkor el kell engedjem a hetedik évben a tartozást. Ha nekem tartoznak, akkor meg jó lenne behajtani az összeget. Ezért a hetedik éves futamidő elején szívesen adok kölcsön, mert szinte biztosan visszajön, de egy évvel a nagy elengedés előtt megkísért a gondolat, hogy így biztos nem jön vissza, tehát kölcsön sem kellene adnom. Na, erre mondja a Szentírás, hogy alávaló. Nem az ésszerűség és nem a kölcsönfeltételek átgondolása miatt, hanem azért, mert akinek önmaga feljebbvaló, mint a másik, az sajnos alávalóvá lesz. Hiszen mindenki az Isten alattvalója, s így nincs értelme és nincsen joga az embernek okoskodni ott, ahol az Isten feljebbvaló logikája már mindent elrendezett.
