„Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: – Íme, az ember!” (5.)
Amikor besétáltam a három kép közé, szinte földbe gyökerezett a lábam, a szívem hihetetlen ütemmel vert, fantasztikus volt az egész. Engem nem hozott lázba a tény művészettörténeti értéke, sem a történelmi pillanat, hogy együtt van a három, egyszerűen lenyűgözött a kép, s mindaz, amit ábrázolni hivatott. Munkácsy három csodálatos festménye vett körbe, de sem a Golgota, sem a Krisztus Pilátus előtt nem vonzott annyira, mint az Ecce homo. Félelmetes az a kép, ahogyan Pilátus bemutatja a tömegnek a megvert, töviskoronás, bíborruhás Krisztust, rámutatva kijelenti, hogy „Íme, az ember”. Ebben benne van a felmentés, hiszen semmiféle bűnt nem talált benne, vagy talán a gúny, amivel vádlóit figurázza ki, hogy ez a „szerencsétlen akarna király lenni?”. Ahogyan ott állok és nézem, keresem az embert azon a képen, de sehol nem találom. Keresem a habzó szájú farizeusokban, keresem a röhögő csőcselékben, vagy a félelemtől reszkető tanítványokban, a néma közönnyel csendben bámészkodókban, a gyáva helytartóban. Keresem az embert, de nincsen ott. Vagy ha ez az ember, akkor jaj nekünk és jaj nekem. Aztán a tekintetem Krisztusra téved, ahogyan ott áll, ahogyan Munkácsy festette tekintete a távolba réved, ahogyan magára veszi a gyűlölet és a fröcsögés terhét, s Ő aki, Isten, lesz a képen az egyedüli ember. Csak nézem a képet, küzdök a könnyeimmel, mert az indulataim alapján, az érzéseim szerint, a sok elkövetett gyalázat miatt erre a képre engem is a gyűlölködők és gyalázkodók helyére lehetett volna festeni. Az embertelen emberekkel szemben a teljes díszbe öltözött ember áll, akit az Atya ilyennek, ilyen szelídnek és engedelmesnek akar látni. Íme, az ember. Az egyedüli.
