„Nem úgy kérlek téged, Úrnőm, mintha új parancsolatot írnék neked, sőt azt írom, ami kezdettől fogva a miénk volt: hogy szeressük egymást.” (5.)
Naív vagyok. De nagyon. Mindig a jót feltételezem, mindenkiről. Nem tudom, hogy hol rontottak el, mikor kaptam sokkot, talán csak annyi tart életben, hogy igyekszem komolyan venni Megváltónk szavát, s a galambok szelídsége mellé egy kis kígyós ravaszság is társul. De rengetegszer megszívtam már, mert a jót feltételeztem. Aztán amikor már fájt, komolyan elkezdtem keresni magamban az ősokot, hogy miért pont egyből a jót, és miért válogatás nélkül mindenkiről?! Sokévi önkutakodás és tusakodás után eljutottam odáig, hogy talán azért, mert ez az ember egyik legmélyebb rétege. Függetlenül pszichológiától és teológiától az embernek van egy nagyon mély rétege, ami jó! Ami képes szeretni, és vágyik a szeretetre. Ebben persze nincsen semmi új. Szeretni és szeretve lenni a legősibb vágy mélyen bennünk, még akkor is így van ez, ha kézzel-lábbal tiltakozunk ellene. Ez az egy dolog van, ami tényleg a miénk, a szerető Isten belénk lehelt csodája a szeretni tudás és vágyás, amit persze már megélni jól és Isten szerint nem is annyira egyszerű. Nem véletlenül írja azt János, hogy aki képes szeretni, az tudja Ki az Isten, mert része lehet Benne. Nincs rá elég helyem, de ess neki az 1Kor 13-nak, és fogod látni, mennyire mély és ősi ez a nyelv, amit mi emberek beszélni hivattunk.
