„Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?” (7b.)
Hogy milyen az a fiú? Nem hiszem, hogy meg kellene próbálnom definiálni. Meg voltak akik nemcsak megpróbálták, hanem sikerült is nekik. Ha van erőd és kedved elmélyülni a témában, akkor olvasd el Richard Rohr: A férfi útja és Dr. Csernus Imre: A férfi című könyveket. Hihetetlen értéke van annak, ahogy a szerzetes és a pszichiáter ugyanarra a végkövetkeztetésre jut, pedig két teljesen ellentétes irányból közelítenek a téma felé. Ma tele a világ olyan fiúkkal, akik soha, vagy csak nagyon későn lesznek férfivá, nem vállalják a férfisorsot, csak próbálnak a férfi szerepben tetszelegni, de az első komoly próbatételre összeomlik az életük. Kevés a hiteles férfi, s egyre kevesebb, tapasztalatom szerint. Na nem én vágyom férfira, de ha szétnézek a közvetlen környezetemben, akkor olyan egyedülálló nőket látok, akik igazi nők, de nincs hozzájuk igazi pasi, alkut kötni meg nem akarnak. Megjegyzem jól is teszik! Nem hiszem, hogy annyira egyszerű lenne a képlet, hogy a hátralévő három sorban megoldást találjak a problémára, de a fenti kérdésen érdemes elgondolkodni. Generációk örökítik a férfi és női képet és szerepet a következő generációkra, s már itt gondok vannak. Lassan már az apákat sem fenyítették, nemhogy a fiakat! A fenyítés nem verés, vagy durva szidás, hanem a szabályok komolyanvételére tett buzdító kísérlet. A fenyítés fontos pontja az önértékelésünknek, mert mindig benne van (vagy benne kellene, hogy legyen) a példaadás, s az a magyarázat, amelyik tisztázta, hogy a fiak mit rontottak el! A fenyítés része a férfi útjának, s addig jó, míg az Atya teszi ezt, aki mérhetetlenül szeret, s nem valaki olyan, akinek nem is számítunk igazán.
